A majdnem drogmentes Magyarország

Ahol Páger Antal játssza Timothy Learyt  

Élet + Mód

A mostanában oly gyakran hangoztatott kábítószerek nélküli Magyarország hivatalosan is létezett. A Kádár-korszak első felében sokan elhitték, és a nyugati politikusok előtt is lehetett villogni ezzel – további kölcsönök reményében.

„Mariguana, csodás e ritmus” – énekelte Ákos Stefi, nem sejtve bármiféle rejtett mondanivalót. A dal 1958-ban jelent meg, közvetítette a rádió is, így okkal feltételezhető, hogy az énekesnő hazai kábítószerekről alkotott véleménye – miként a hallgatóké is – voltaképpen megegyezett azzal, amit a Kincses Kalendárium szerzője már ötven évvel korábban megállapított Izgató és kábító szerek című írásában: „Ezek közül az anyagok közül legismeretesebb az alkohol.”

Oldja meg az ENSZ

Hét évvel később ugyanezt lehetett volna mondani. 1965-ben is kizárólag az alkoholfogyasztás okozott problémát Magyarországon, a kábítószer a hazai sajtóban vagy bűnös nyugati élvezetként, vagy a Horthy-korszak romlottságának szimbólumaként jelent meg. „A kokó, vagyis a kokain Magyarországon ma már nem beszédtéma. De sok szó esett róla a felszabadulás előtt, hiszen a kábítószer-élvezet a húszas években hovatovább már társadalmi problémává nőtte ki magát” – írta Szabó László a Lobogó című lapban, azzal a kiegészítéssel, hogy akkoriban „a kábítószerek elterjedése persze csak járulékos következménye volt egyéb társadalmi bajoknak”. A Kék fény című műsorral közismertté vált szerző szerint azonban a szocializmusban nem fordulhatnak elő olyan „egyéb társadalmi bajok”, amelyek a kábítószereket divatba hozhatnák. Ezek után inkább csak üres diplomáciai gesztusnak tűnik, hogy a magyar állam az 1965. évi 4. törvényerejű rendelettel szentesítette az ENSZ 1961. március 30-án kelt „egységes kábítószer egyezményét”, amely a kábítószernek minősített anyagok (vegyületek) gyártását és használatát kizárólag gyógyászati és tudományos célokra korlátozta. Mód Péter ENSZ-nagykövet téma iránti érzékenységet mutatja, hogy rövid hozzászólásában csak annyit mondott, hogy a magyar kormány „nagy figyelemmel kíséri” és „tevékenyen támogatja” az ügyet, ugyanakkor tiltakozik amiatt, hogy nem hívták meg Kínát… Ezek után az sem lenne meglepő, ha kiderülne, négy évvel később a magyar parlamenti képviselők úgy szavazták meg a vonatkozó törvényerejű rendeletet, hogy el sem olvasták. De ha véletlenül mégis a kábítószerekre terelődött a szó, sokkal aggasztóbbnak találták, hogy magyar fiatalok a nyugati rádióállomásokra tapadva zenével kábítják magukat; hogy egyre több zenekar alakul, és ezek majdnem olyanok, mint a galerik, amelyeknek a felszámolását a rendőrség akkoriban tűzte a zászlajára. Ám míg a többi szocialista országban szinte kizárólag efféle hatósági eszközökkel próbálták elejét venni a zenéhez köthető ifjúsági lázadásnak, Magyarországon a hatalom – amely 1956 óta okkal rettegett a fiataloktól – még a maga bumfordi eszközeivel is képes volt úgy alakítani az új játékszabályokat, hogy a fiatalok többsége észre se vegye. Különben meg hiába játszott jobb zenéket Cseke László a Szabad Európán, ha vele ellentétben Komjáthy György majdnem olyan jó zenéit a Petőfi rádióban nem zavarta senki. A magyar ifjúság ugyancsak elalélt a Magyar Televízió Táncdalfesztiváljaitól is, amely megfelelő körülményeket biztosított a veszélyesnek hitt beatzenekarok domesztikációjához, s közben főleg olyan új, fiatal előadók kaptak lehetőséget, akiknek operettes dalait náluk jóval idősebb, dörzsölt hazai slágerszerzők írták. Még az idomításra alkalmatlannak tűnő együtteseknek sem kellett feladni, próbahelyet, fellépési lehetőséget kaptak a külvárosokban, állami vállalatok művelődési házaiban, klubjaiban.

 
Tombolás fent és lent
Fotó: Urbán tamás/Fortepan

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.