A majdnem drogmentes Magyarország

Ahol Páger Antal játssza Timothy Learyt  

Élet + Mód

A mostanában oly gyakran hangoztatott kábítószerek nélküli Magyarország hivatalosan is létezett. A Kádár-korszak első felében sokan elhitték, és a nyugati politikusok előtt is lehetett villogni ezzel – további kölcsönök reményében.

„Mariguana, csodás e ritmus” – énekelte Ákos Stefi, nem sejtve bármiféle rejtett mondanivalót. A dal 1958-ban jelent meg, közvetítette a rádió is, így okkal feltételezhető, hogy az énekesnő hazai kábítószerekről alkotott véleménye – miként a hallgatóké is – voltaképpen megegyezett azzal, amit a Kincses Kalendárium szerzője már ötven évvel korábban megállapított Izgató és kábító szerek című írásában: „Ezek közül az anyagok közül legismeretesebb az alkohol.”

Oldja meg az ENSZ

Hét évvel később ugyanezt lehetett volna mondani. 1965-ben is kizárólag az alkoholfogyasztás okozott problémát Magyarországon, a kábítószer a hazai sajtóban vagy bűnös nyugati élvezetként, vagy a Horthy-korszak romlottságának szimbólumaként jelent meg. „A kokó, vagyis a kokain Magyarországon ma már nem beszédtéma. De sok szó esett róla a felszabadulás előtt, hiszen a kábítószer-élvezet a húszas években hovatovább már társadalmi problémává nőtte ki magát” – írta Szabó László a Lobogó című lapban, azzal a kiegészítéssel, hogy akkoriban „a kábítószerek elterjedése persze csak járulékos következménye volt egyéb társadalmi bajoknak”. A Kék fény című műsorral közismertté vált szerző szerint azonban a szocializmusban nem fordulhatnak elő olyan „egyéb társadalmi bajok”, amelyek a kábítószereket divatba hozhatnák. Ezek után inkább csak üres diplomáciai gesztusnak tűnik, hogy a magyar állam az 1965. évi 4. törvényerejű rendelettel szentesítette az ENSZ 1961. március 30-án kelt „egységes kábítószer egyezményét”, amely a kábítószernek minősített anyagok (vegyületek) gyártását és használatát kizárólag gyógyászati és tudományos célokra korlátozta. Mód Péter ENSZ-nagykövet téma iránti érzékenységet mutatja, hogy rövid hozzászólásában csak annyit mondott, hogy a magyar kormány „nagy figyelemmel kíséri” és „tevékenyen támogatja” az ügyet, ugyanakkor tiltakozik amiatt, hogy nem hívták meg Kínát… Ezek után az sem lenne meglepő, ha kiderülne, négy évvel később a magyar parlamenti képviselők úgy szavazták meg a vonatkozó törvényerejű rendeletet, hogy el sem olvasták. De ha véletlenül mégis a kábítószerekre terelődött a szó, sokkal aggasztóbbnak találták, hogy magyar fiatalok a nyugati rádióállomásokra tapadva zenével kábítják magukat; hogy egyre több zenekar alakul, és ezek majdnem olyanok, mint a galerik, amelyeknek a felszámolását a rendőrség akkoriban tűzte a zászlajára. Ám míg a többi szocialista országban szinte kizárólag efféle hatósági eszközökkel próbálták elejét venni a zenéhez köthető ifjúsági lázadásnak, Magyarországon a hatalom – amely 1956 óta okkal rettegett a fiataloktól – még a maga bumfordi eszközeivel is képes volt úgy alakítani az új játékszabályokat, hogy a fiatalok többsége észre se vegye. Különben meg hiába játszott jobb zenéket Cseke László a Szabad Európán, ha vele ellentétben Komjáthy György majdnem olyan jó zenéit a Petőfi rádióban nem zavarta senki. A magyar ifjúság ugyancsak elalélt a Magyar Televízió Táncdalfesztiváljaitól is, amely megfelelő körülményeket biztosított a veszélyesnek hitt beatzenekarok domesztikációjához, s közben főleg olyan új, fiatal előadók kaptak lehetőséget, akiknek operettes dalait náluk jóval idősebb, dörzsölt hazai slágerszerzők írták. Még az idomításra alkalmatlannak tűnő együtteseknek sem kellett feladni, próbahelyet, fellépési lehetőséget kaptak a külvárosokban, állami vállalatok művelődési házaiban, klubjaiban.

 
Tombolás fent és lent
Fotó: Urbán tamás/Fortepan

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.