Kirgizisztánról nem szokás Magyarországon beszélni, leszámítva azt a rövid időszakot, amikor 2018 őszén Orbán Viktor nagy csinadrattával látogatott el az országba, és a hozzá hű sajtónak nagyon fontos volt úgy csinálni, mintha az univerzum közepéről lenne szó. Azért nem teljesen véletlen, hogy még a környék posztszovjet isztánjai között is kevésbé ismerős hely: tulajdonképpen nincs olyan épített turisztikai célpontja, amit kötelező jelleggel látogatna meg a lusta turista, hasonlóképp mondjuk az üzbegisztáni Regisztán térhez Szamarkandban, nincsenek ásványkincsei, mint Kazahsztánnak, és szerencséjükre nem is lettek olyan viccdiktatúra, mint Türkmenisztán. Az általában a szovjet rendszert átörökítő környékhez képest a Szovjetunió felbomlása óta főleg abban emelkedtek ki, hogy szemben a stabilitást és személyi kultuszt favorizáló szomszédok nagy részével, itt elég gyakoriak voltak a tömegtüntetések, forradalmak és erőszakos hatalomátvételek. Ez különösen annak fényében meglepő, hogy a Szovjetunió fennmaradásáról szóló népszavazáson 1991-ben a szavazók 88,7%-a egy megújított Szovjetunió fenntartására szavazott. Azóta úgy megízlelte az ország a hatalomváltás ízét, hogy 2011-ig kellett várni az első békés hatalomátvételre. Bármilyen furcsa, de ez valamiféle demokratizálódás jele, hiszen tisztességes közép-ázsiai diktátor az első utcai fosztogatás hírére simán börtönbe tett volna bárkit. Kirgizisztán 14 évnyi parlamentarizmus felé tett kikacsintás után most épp újra az egyszemélyi hatalom iránya felé tart: Szadyr Japarov elnök az évtized elején előbb megnövelte a saját jogköreit a parlament rovására, majd nemrég jelzésértékűen azért börtönbe is küldött pár neki nem tetsző újságírót és ellenzéki politikust. Japarov egyébként elnökké válása előtt pár héttel még börtönben ült emberrablásért, hívei kiszabadulása előtt rendre másik politikai közösségek támogatóit támadták erőszakosan. Ezek nem annyira világnézeti alapú dolgok, inkább szurkolásról van szó: a kirgiz pártok pár erős személyiség köré épülnek, akiknek nincs átlátható ideológiájuk.
Ilyen izgalmas háttérrel nyilván hülye lettem volna nem kihasználni, hogy a törökök fapados légitársaságának akciójaként 49 ezer forintért megjárhatom isztambuli átszállással Biskeket, kicsit ránézhessek a környék 2700 méter magas hegyeire, egyek lovat, jakot meg ilyesmit. Közép-Ázsia nyilván nem véletlenül nem szokott ott lenni a nagy turisztikai célpontok közt: olyan nagyon kihagyhatatlan látnivaló kevés van, cserébe a szovjet semmi annyira rátelepedett az amúgy is rettentő szegény környékre, hogy ha nem figyel az ember, gyorsan kialakul benne egy soha véget nem érő porfészek képe elsárgult reklámtáblákkal, poros utcákkal és csupa olyan dologgal, amiért valójában nem éri meg 10+ órát utazni.
Biskek ráadásul maga a szovjet mintaváros: széles sugárutak, rendezett rácsformában álló épületek, ami annak köszönhető, hogy itt aztán egyáltalán nem kell szerencsétlenkedni kacskaringós óvárosokkal: olyan ugyanis nincs és nem is volt. A ma egymilliós várost ugyanis igazán városszerű csak az 1800-as évek végén lett, a mai arcát pedig természetesen a szovjetek adták meg. Olyannyira, hogy 1991-ig Frunze volt a neve, tisztelegve Lenin biskekben született harcostársa, Mihail Frunze előtt. Frunzét egyébként most is tisztelet övezi, és úgy általában a leninizmushoz is máshogy állnak, mint ahogy Európában szokás: a város egyik főterén a mai napig ott díszeleg a kicsit előre, kicsit az ég felé mutató Lenin-szobor, a sarló-kalapácsok pedig épp úgy megtalálhatók a középületek tetején, mintha csak 1980-at írnánk. A múltban ragadást olyan komolyan vették, hogy Frunze múzeumát nem csak nem zárták be, de úgy hagyták meg, hogy az eredeti célját szolgálja: az egy dolog, hogy a vörösök kellemetlen dolgairól nem számol be, csak Frunze nagyságáról, de még azt is elfelejtik megemlíteni, hogy a forradalmár valószínűleg nem csak úgy meghalt, hanem jó eséllyel Sztálin ölette meg.
A visszás hozzáállás a történelem megyik legsötétebb diktatúrájához persze nem véletlen: Magyarországról nézve nyilván egy barbár társaság húzta le a prosperáló Közép-Európát a maga kulturális kincseivel együtt, Biskekben viszont tulajdonképpen a civilizáció letéteményeseiről beszélünk, akik bevezették az országot a modern világba. Az, hogy a modern világ mit jelent, már kérdéses, de azért azt ki merem jelenteni, hogy az országban néhol még a mai napig életvitelszerűen is használt jurtákhoz képest a biskeki szürke panelrengeteg, a sok térkő meg márvány mindenképp előrelépést jelent, ahogy mondjuk az angolvécé is. Mindeközben Kirgizisztán olyan büszke a második világháborús teljesítményre, hogy a Vörös Hadseregben harcolt kirgizek (egy részének) arcképe az egyik legforgalamasabb út mellett sorba van téve leüvegezett plakátokon. Bár se a cirill betűkkel nem vagyok jóban, se a nyelvet nem értem, azért itt is él a tippem, hogy a felszabadítás közben megerőszakolt nőkről és kisemmizett helyiekről nem esik olyan sok szó, de hát tulajdonképpen ezt az elhallgatást szokás nemzeti büszkeségnek hívni máshol is.
Ez amúgy közel sem azt jelenti, hogy Biskek valami elviselhetetlen nyomortelep lenne, sőt: engem például egészen lenyűhöz, már-már irigységgel tölt el, hogy a magyarországi unalmas kockaházak helyett a biskeki lakótelepek igazi brutalista szörnyetegek, amiről esténként elég nehéz nem a Szárnyas fejvadásznak beugrani. A jól fotózható, a köznyelvben csak szocreálként élő (most ne menjünk bele abba, hogy ez nem szocreál valójában) házak mindenhol ott vannak, ugyanis az óváros híján tulajdonképpen egész Biskek egy nagy lakótelep, ahol hol több, hol kevesebb kávézó és étterem üzemel. A kultúrsokk nem is ettől éri az embert, hanem attól, amikor kiderül, hogy Biskekben a város közepén álló vidámpark annyira a város szerves része, hogy csütörtök délután simán megtelik különféle korú fiatalokkal, Marx és Engels szobra előtt tömve közlekedik a zenélő kisvasút. A város tagadhatatlanul fejlődik, ami azt jelenti, hogy nem nehéz belefutni pár historizáló, frissen épült vagy még építés alatt lévő lakóépületbe is, bár az erről elérhető anyagok szerint sok kritika éri ezeket, amiért finoman szólva sem gondoltak a tervezéskor földrengésekre.
És akkor mit lehet itt csinálni? Először is ha elfogadjuk, hogy a szovjet típusú emlékművek és épületek is izgalmasnak számítanak, akkor ott van csupa túlméretezett tér és szobor, amelyek jól mutatják, mit gondoltak akkoriban az igazán ideális városképnek, az egészen lehetetlen alakú esküvői palotáktól egészen az indokolatlan keleties mintákat betonrácsokból kapott lakóépületek ablakaiig. Brutalizmusban tényleg csak az ebben a műfajban mindig kiemelkedőt alkotott egykori Jugoszlávia tudja felvenni a versenyt; bár nagy különbség, hogy míg ott valamiféle szándékosság érződik mondjuk Belgrád lehetetlen alakú panelházain, addig Biskekben teljesen esetelgesnek tűnik, melyik erkélyt falazták éppen be valamiért. És akkor még ott van Közép-Ázsia legnagyobb piaca, az Osh, ahol persze főleg a szomszédos Kínából érkező csúcstermékek foglalják el a legtöbb helyet.
De itt találkoztam egy lóhúsárussal is, aki amint megtudta, honnan érkeztem, felsorolta a három legfontosabb dolgot: Puskás, Ferencváros, Viktor Orbán.
Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ebből a háromból a kettőt kikérem magamnak, de végül megegyeztünk abban, hogy megkóstolom a csukcsuk névre hallgató lókolbászát, ami tulajdonképpen átmenet a disznósajt és a kolbász közt, cserébe kifejezetten finom és nagyon zsíros.
Apropó, étel! Azt először is érdemes leszögezni, hogy a kirgizek csak ritkán esznek valójában lovat, hiszen drága ételnek számít, amolyan ünnepi lakoma ez. Olyan nagyon különleges íze sincs, de lósteaket például érdemes enni már csak azért is, hogy később Magyarországon hüledező tekintetettel nézzenek ránk. És van az egész térségben ismeret beshbarmak, ami tulajdonképpen egy nagyon leves lóhúsos és birkás tészta, klasszikus nomád étel, jó kevés ízzel. Ha ennyi lett volna a kirgiz konyha izgalma, az lehangoló végeredményt szül, de szerencsére kiderült, hogy szemben Üzbegisztánnal és Kazahsztánnal, a kirgiz konyhában annyira erős lett a kínai hatás, hogy a szomszédban fűrészporhoz hasonlatos ízű ételeket itt valahogy megtanulták jól csinálni. A zöldséges és kicsit húsos tészta, a lagman ezerféle ízt tud hozni, több egészen isteni levesük van a hideg ecetes-chilistől kezdve egészen a szoljankáig, ha pedig tényleg masszívat szeretnénk, akkor ott a tatár kebab, ami nevéhez méltó módon húst és krumplit takar. Az már tényleg csak hab a tortán, hogy a nagyméretű koreai populáció miatt kifejeztten gyakori kínálat van különféle kimcsikből, amiből persze a leves szokott lenni az igazán nagy dobás.
Az alkoholos italkínálat nagyjából a szokásos: sokféle vodka és konyak, a söreik borzasztóak, viszont már három kifejezetten kisüzemi sörökre épülő kocsmát is fel tudnak mutatni, sok-sok tőlünk értelemszerűen már kitiltott, amúgy remek orosz tétellel. Az igazi kulináris élvezet persze nem az alkohol itt, hiszen berúgni bárhol be lehet ugyanúgy, hanem a Shoro nevű cég sikertörténete: ők találták, ki, hogy itt az ideje palackozni, sőt, az utcán kvázi csapolva árulni a krigizek különféle joghurtalapú nemzeti italait. A jarma, aralash vagy csalap nevek talán nem mondanak sokat, de a lényeg az, hogy a török ayranhoz hasonló dolgokról van szó, amiket a város kis túlzással minden sarkán árulnak az ideiglenes pultok mellett ülő kedes öreg nénik. A Shoro termékei akkora sikertörténetek Kirgizisztánban, hogy általános felháborodás lett belőle, amikor árat emeltek. Nem tudom, a felháborodás, hova vezetett, de az biztos, hogy a biskekieknek korfüggetlenül a hétköznapjaihoz tartozik a joghurtital utcai fogyasztása, ugyanis szinte mindegyiknél áll egy-két ember az utcán.
Azt azért érdemes megjegyezni, hogy Biskek minden kultúrsokk ellenére tényleg nem izgalmas város, vagy legalább is nem úgy, mint ahogy azt mi megszoktuk. Nagyjából három nap alatt tényleg mindent meg lehet ott nézni, de Kirgizisztán valójában a hegyeivel hódít: Biskekből jól válogathatunk a már a városból is látható havas Ala-too és Tien Shan hegységek között túrázásra, és ha több ideje van valakinek, mint nekem volt, akkor elbuszozhat Karakolba például, ami elvileg tényleg a kirándulók Mekkája arrafelé, nyáron pedig az Issszik-Kul tó is bizonyára nagyon szép, én ezt áprilisban értelemszerűen nem néztem meg. Az elérhető hegyek pedig csak hegyek, épp eleget mond róluk mondjuk ez a kép itt:
A végére hagytam a legigazibb kérdésre adott választ, a mi mennyit. Nos, Kirgizisztán egyike azon kevés helyeknek, ahol magyarként könnyedén gazdagnak érezhetjük magunkat. Biskek legmenőbb steakhouse-ában teljesen tájidegen módon rövidnadrágban üldögélve megvan az ember 7-8 ezer forintból mindennel együtt, de az átlagos fogások kijönnek 2000-2500 forintnyi kirgiz szomból. Természetesen inni sem különösebben megterhelő, ha csak nem megyünk rá a már említett orosz kisüzemi sörökre. A tömegközlekedés minden bizonnyal nagyon olcsó, de mi azt nem tapasztaltuk meg, ugyanis rendes turistaként ahova lehetett, sétáltunk, ami meg nagyon messze volt, oda a szintén nagyon olcsó taxizást választottuk. Lehúzni se itt, se máshol senki nem akart minket, ahhoz egyszerűen nem elég kiépült a turisztikai üzletág errefelé. És persze biztosan nagyon veszélyenek hangzik egy ilyen utazás, de valójában nem az: fegyvert viselő emberrel összesen egyszer találkoztunk úgy igazán, az is egy bank bizonsági őre volt, aki mindenképp kezet akart fogni mindannyiunkkal.
Az összesen öt ott töltött napom során persze megütött a felismerés, hogy ha ráteszek még párat, akkor kicsit mélyebben bejárhatom Kirgizisztánt, ugyanis az út- és vasúthálózat állapota miatt az amúgy nem túl nagy országot sem olyan könnyű átszelni csak úgy. Mondanám, hogy talán legközelebb, de ahhoz azért tényleg messze van.
