El Camino – ahol nincs helye a rosszindulatnak, önzőségnek, előítéleteknek

Élet + Mód

A Szent Jakab zarándokutat leírni, elmesélni, képekben bemutatni nem igazán lehet, mert mindenki számára mást rejteget. Fotóriporterünk most a saját verzióját meséli el szövegben és képekben. Második rész. 

A cikk első része itt olvasható

A zarándokok napjai egészen hasonlóak, hiszen a sárga nyilak mentén a séta-reggeli (kávé)-séta-ebéd-séta-vacsora-alvás kombináció mindenki életmódját meghatározza. Közben persze nehézségek sorát kell leküzdeni az út alatt, ettől a napi rutin is megváltozhat. Ilyen lehet egy-egy éjszakai dínom-dánom, amely után elképzelhetetlen a hajnali 6 órai kelés, és ami után csodával határos módon sikerül csak mindenkinek útra kelnie.

A reggeli gyönyörű napfelkeltéket viszont nem érdemes elmulasztani, minden alkalommal teljesen különböző égbolt rajzolódik ki, ahogy Lorenzo (a spanyolok által így szólított nap) sugarai előbukkannak a horizonton.

 
Ha az ember korán kel, soha nem látott napfelkeltéket lel.
Fotó: Palágyi Barbara

Az albergue-eket (zarándokszállások) mindig mi hagytuk el legutoljára, még akkor is, ha akkor keltünk, amikor mások még aludtak. Általában egy óra kellett, hogy optimálisan bepakoljunk a hátizsákba (a rutin miatt már sötétben is simán működött), a két ruhaszettből felvegyük az egyiket (mindannyian ismertük már egymás ruhadarabjait, ami mosásnál igen hasznos volt, az elkeveredések elkerülése végett), bekenjük a talpainkat vazelinnel, majd elinduljunk az első bár irányába kávéért.

A zarándokmenüs ebéd (ami mellé vörösbor és duplakávé is dukál) elfogyasztása után megmozdulni is alig bírtunk, a kitűzött cél előtt nagyjából 3-7 kilométerrel pedig egy újabb bárban vörösborral enyhítettük a fáradtságunk és lábfájdalmaink, ami után az újraindulás visszont már egy kész rémálom volt. Ilyenkor szokott kiesni a kezünkből a bot, amit felvenni a hátizsákkal nem egy leányálom. Miután valahogy mégis sikerül átvészelni az utolsó kilométereket, és a szállásokon a papír ágynemű felhúzása után félholtan ledőlhetnénk pihenni, az ágyi poloska elleni spray-vel telefújt szobánál már csábítóbbak a közös sörözések, borozások vagy a szupermarketek. Az ágyba inkább csak a közös vacsora és a másnapi tervezgetés után jutottunk el. 

Egyhangú menü és egyszerű szállások 

Az étkezést a legtöbb zarándok a bárokban oldja meg, ahol reggelire tostadát kínálnak lekvárral vagy paradicsomszósszal, ebédre egy tortilla de patatast (krumplis tortilla) vagy bocadillót (szendvics), vacsorára pedig zarándokmenüt, ami két fogásból és egy desszertből áll ajándék vörösborral. Ez kényelmes, ámde egyhangú megoldásnak minősül, hiszen

a választék egy hét alatt kimeríthető, a szervezet pedig egy idő után nem vágyik több tojásra, krumplira, kenyérre és a temérdek mennyiségű húsra.

 
A bal oldali képen egy önkéntes pihenőhely látható, ahol néhányan azért is élnek itt önellátó életmódot folytatva, hogy apró adományokért cserébe a zarándokokat segítsék ételekkel, közös meditációval, fizikai és lelki támogatással. A jobb oldali képen családi reggelit fogyasztunk Leónban
Fotó: Palágyi Barbara 

Bizonyos szálláshelyeken van lehetőség részt venni közösségi vacsorán is, ahol adományalapon vagy megadott összegért az önkéntesek főznek mindenkire, és azt akár "rituális" módon együtt fogyasztják el a zarándokokkal. Arra fokozottan figyelni kell, hogy egymásnak szedni a lábosból "mal educadoról", vagyis tanulatlanságról és udvariatlanságról ad tanúbizonyságot, amit illik elkerülni "vendégségben".

A legköltséghatékonyabb megoldásnak ugyanakkor mindig a közös főzés minősül, bár a koronavírusa hivatkozva azonban az albergue-ek nagy részének konyhái zárva vannak. Mi a szállásfoglalásnál a konyhahasználati opciót prioritásként kezeltük a spórolás és a változatosabb étkezés miatt. Főleg olaszos vacsorákat fogyasztottunk, de egy általam főzött gulyáslevesre is sor került, a maradékokból pedig közös reggeli "pikniket" tartottunk. 

A zarándokok három szálláshelyből választhatnak: az önkormányzati (municipal), az általában adomány alapú egyház által fenntartott (paroquial donativo) vagy a privát albergue-ek. Mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya: az önkormányzati a hatalmas hálótermei miatt olcsónak minősül, viszont éjszakánként – füldugó híján – egy horkolókórus fültanúi lehetünk, valamint este tízkor zárják a kapukat lámpaoltással együtt. A paroquial típusból kevesebb van, és általában kisebb, eldugottabb falvakban találhatók, gyakran nem is lehet tudni róluk. Emellett egy megadott napirend szerint részt kell venni közös imádságon és ahhoz tartozó vacsorán, ami adományalapú, és nem mellesleg életreszóló élményt nyújt. A harmadik és egyben legszabadabb megoldás a privát szállás, ami nem jár kötöttségekkel, általában kényelmesebb és kisebb szobákkal és saját fürdővel felszerelt, viszont ennek megfelelően drágább is.

 
A híres francia hőseposz, a Roland-ének keletkezési helyszínénél található roncesvalles-i és a San Juan de ortega-i kolostorban is eltölthetik az éjszakájukat a zarándokok. A XII. században élt San Juan de Ortega a középkorban Santo Domingo mellett a Szent Jakab út egyik legnagyobb támogatója volt, a kolostort is a zarándokoknak építette
Fotó: Palágyi Barbara 

Akik a hideget jobban viselik és egy kis elvonulásra vágynak, azok a természetben bárhol, a falvakban pedig bizonyos templomok kertjeiben vagy bejáratok előtt van lehetőség a szabad ég alatt aludni, sátrazni is. Az albergue-eket úgynevezett hospitalerók vezetik – akik a tulajdonosok mellett lehetnek zarándokok is –, akik önkéntes alapon segítik a vándorokat az eligazodásban. Több ilyen hospitaleróról is maradtak pozitív és negatív emlékeink: arról, ahogy egyikük megkóstoltatta velünk saját készítésű sajtjait, Muxíában sütöttek nekünk almás sütit, vagy a magyar hospitalerókkal folytatott izgalmas beszélgetésekre mind örömmel gondolok vissza. Ahogy azokra is, akik az út során önként, adomány alapú pihenőhelyeket alakítottak ki a megfáradt zarándokoknak, és ott mindenféle finomságokkal látták el őket. 

Változatos fájdalmak és vízhólyagok

A zarándokok rémálma (az ágyipoloskákon kívül) az útközben kialakuló bárminemű láb- és egyéb fájdalom, melyek javarésze talán elkerülhető lehet, ha mázlista az ember és kellően felkészült. Hiába azonban a reggeli talpápolások, a bárokban a bakancs és zokni levétele, az esti nyújtások a városok legkülönbözőbb és legfurcsább helyein (pl. katedrális előtt, várban stb.), ritkán lehet csak megúszni a gyulladásokat és a vízhólyagokat.

A túrabotok mellett eseti cipőcserék vagy szandálok, sőt, a legextrémebbeknek Birkenstock vagy flipflop papucsok is segíthetnek leküzdeni a kilométereket, vagy egyszerűen csak a nagyon lassú, borral és egyéb "gyógymódokkal" kiegészített gyaloglással egyszer csak véget ér az út. Az sem meglepő, ha egy aszfaltút mentén a zarándokok egyik oldalról a másikra cikáznak, hogy minél többet tudjanak a füvön vagy legalább a földúton sétálni.

 
A zarándokok ott segítenek egymásnak, ahol tudnak. Többször a lelki vagy fizikai támogatásnak köszönhetően képesek csak eljutni a következő pihenőhöz vagy az albergue-jükbe.
Fotó: Palágyi Barbara

A lábfájdalmak mellett egészen ritka gerinc- és hátproblémáknak is tanúi lehettünk, voltak, akiknek a túlsúlyos hátizsákjaik (a testsúly maximum 10-15 százaléka az ajánlott) miatt kellett feladniuk a küzdelmeket. Sokan az út alatt eszmélnek rá, hogy értelmetlenül sok és haszontalan ruhát, eszközt cipelnek napokig, amiket a fölös kilóktól való megszabadulás reményében később kidobnak vagy hazaküldenek. Nálam ilyenre nem került sor, meglepő módon a tíz kilós hátizsák cipelése nem okozott nehézséget, kivéve pár napot, amikor csípőfájdalom miatt a derékcsatot nem tudtam bekötni, és ezért a vállaimat húzta a táska. Ellenben mindenki felismerhetett a speciális sántikálásom-vánszorgásom miatt, de a többiek hatalmas segítőkészségének hála mindig sikerült átlendülni a holtpontokon.

39 nap alatt ugyanis a testem olyan pontjain éreztem fájdalmat, ahol korábban semmilyen gond nem merült fel, mint például a jobb csípőmön, a lábfejeim különböző pontjain, nem beszélve a talppárnákról. A lúdtalpam (és valószínűleg a nem megfelelő lúdtalpbetétek) miatt kialakult vízhólyagok terjedését – összesen több, mint húsz darab, a rekord egyszerre négy-négy a két talpamon – a tű-cérna átlyukasztásos vagy a Compede ragtapaszos módszerrel sem tudtam megfékezni, ami

majdnem a teljes camino feladásához vezetett 550 km után.

Ekkor szerencsére a galíciai tájak izgalmasabbá tették az utat (az emelkedőket, lejtőket jobban viseltem), illetve igaz kicsit későn, de felfedeztem az ibuprofen csodatévő hatását, amitől szárnyakat növesztettem és meg sem álltam az albergue-ig. Amikor a fájdalomcsillapító hatása enyhülni látszott, már nem számított pár plusz kilométer, mindig belefért még egy bolt- vagy kocsmalátogatás.

 
A szeptember-októberi időszak a szőlőkedvelőknek kedvez, Navarra és La Rioja tartományokban ültetvények között vezet az út. Ezen kívül almát, diót, gesztenyét és egyéb zöldségeket is fogyaszthatunk kedvünkre.
Fotó: Palágyi Barbara 

Az el Caminónak sokan úgy indulnak neki, hogy egy testi-lelki megtisztuláson készülnek átesni és különböző fogadalmakat tesznek, például hogy ez idő alatt felhagynak a dohányzási szokásaikkal és nemet mondanak az alkoholra. Utóbbit azonban gyakorlatilag lehetetlen teljesíteni a kiváló borvidékeknek köszönhetően (La Rioja, Navarra). A Szent Jakab utat nem hivatalosan "Camino de Vino" névvel is illetik, hiszen még a forrásból is bor folyik, és ha útközben egy bárban megpihen az ember, azt mindig egy cana (pohár sör) vagy egy copa (pohár, általában vörös bor) mellett teszi, mondván ez segíthet a lábfájdalmak enyhítésében és a kilométerek legyőzésében is. Később persze beigazolódott, hogy ez téves meglátás, és inkább csak még nagyobb szenvedést okozott, mégis többször megtörtént, hogy kissé spicces állapotban és egy vámpírhoz hasonló vérvörös fogakkal érkeztünk a szállásra.

A célba érkezés öröme

A Santiago előtti utolsó 100 kilométeren hirtelen megsokasodnak a zarándokok és különleges pillanattá válik, ha ismerősbe botlik az ember. A kisiskolásoktól kezdve a nagycsaládokon át az idős turistacsoportokig itt mindenki megfordul, hogy a 4-5 nap alatt elért teljesítményért átvegyék a megérdemelt oklevelet (compostela).

Az út megtételét a zarándokútlevélben (credencial) gyűjtött pecsétekkel lehet igazolni, melyeket az albergue-ekből, templomokból, bárokból lehet beszerezni az érintett településeken. Azt mondják, hogy a pellegrinek szemére nem jön álom az utolsó este az izgalomtól, és mikor másnap először megpillantják a katedrális tornyait öt kilométerrel a cél előtt, felszabadultságuk és büszkeségük miatt örömkönnyekben törnek ki.

 
Ünneplés a katedrális előtt kezünkben a compostelánkkal. A hivatalos végcél Szent Jakab sírja, ahol a zarándokok kis papírokon kívánságokat helyezhetnek el.
Fotó: Palágyi Barbara

Mindez megismétlődik a székesegyház főhomlokzata előtt is, ahol a gigászi méretű épület láttán térdre rogynak és próbálják ép ésszel felfogni az elmúlt napok, hetek, hónapok történéseit. Az átvett compostelával hivatalosak a zarándokmisére, ahol többek között az előző nap megérkezett zarándokok mennyiségéről és nemzetiségéről is beszámolnak, és ha szerencsés az ember, tanúja lehet a világ legnagyobb füstölője "meglengetésének" is. Végül Szent Jakab apostol sírjának meglátogatása után az éttermekben, bárokban pihenik ki fáradalmaikat, miközben sugárzik a boldogság arcukról.

Mi az utolsó nap csak 10 kilométert gyalogoltunk, de egy tragikusan nagy vízhólyaggal a talpamon ez semmiben sem különbözött a hosszabb távú napoktól. A deles szertartást csak rohanva tudtuk elérni, de ekkor hirtelen megszűnt a fájdalomérzetem és arra gondoltam, hogy

ha valamikor az életben futok egy misére, akkor annak itt kell megtörténnie.

A "kötelező körök" után következhetett a megérdemelt vörösbor és a habzsolás, ahova mindig magunkkal vittük a compostelánk, ami a legfontosabb tárgyunkká vált, benne latin neveinkkel.

Santiagóba érkezésemmel teljesült egy életcélom, és az álmaimnak élhettem. Rengeteg érzelmet hozott ki, amikor visszagondoltam arra a napra, amikor 2018-ban Pamplonában először hallottam a Caminóról, vagy amikor az elmúlt napok kalandjaira, nehézségeire, fájdalmaira és megható pillanataira gondoltam. Ám ez még nem volt lezárva, valamit hiányoltam, amit csak néhány nappal később, a "világvége" láttán kaptam meg.

Már a középkori zarándokok sem álltak meg ugyanis Santiago de Compostelában, hanem egészen Finisterréig vándoroltak – amit Amerika felfedezése előtt a világvégének tartottak –, hogy teljesen megtisztuljanak. Ezután Muxíában kipihenték fáradalmaikat és hálát adtak Istennek egy kis kápolnában, amit Szűz Mária Jakab apostol előtti megjelenésének szenteltek. Ezt a négy napos etapot sokan kihagyják, ám mások szerint ez az igazi végállomás. A nagy forgalom lecsökken napi 5-10 elhaladó zarándokra, a korábbi nyitottságot felváltja a befelé fordulás. Mondhatni fájdalmak nélkül száguldanak végig a maradék száz kilométeren teljes elmélyülésben és a gyönyörű bambusz- és tölgyerdők harmóniájában.

 
A finisterrei világítótorony felé mutatja az irányt egy zarándok szobra. A jobboldali képen a múxiai kápolna, amit Szűz Mária Jakab apostol előtti megjelenésének szenteltek.
Fotó: Palágyi Barbara

Az én út közbeni "családomból" is csak négyen mentünk tovább. Tartottam ettől az utolsó három naptól, hiszen sorozatban 33, 35, 36 km-ek vártak ránk és a tengerpart mellett egész napos égszakadást jósoltak (előtte hihetetlen jó időnk volt végig az út során). A hajnal fél 6-os kelések miatt végül kevésbé tűnt hosszúnak és embert próbálónak a táv, és az eső is csak akkor kezdett rá, amikor már a szálláshelyen voltunk, de a muxíai kápolnát már csak csuromvizesen látogathattuk meg, és a finisterrei világítótoronynál is csak pár percet tudtunk eltölteni. 

Megszabadulni az ítélkezéstől 

A zarándokokat Spanyolország-szerte megbecsülés övezi. Az út során köszönnek nekik, segítenek amiben tudnak, érdeklődnek a testi-lelki állapotuk iránt, sőt, a mindennapi életben egy állásinterjún a compostela felmutatása után előnyben részesítik őket. Emellett elismerésben részesülnek az albergue-ekben dolgozó önkéntesek, hospitalerók és a zarándokmiséket tartó egyházi személyek is, egyszóval az egész Szent Jakab út az egymás iránti alázat és tisztelet mintapéldája. Itt nincs helye a rosszindulatnak, az önzőségnek, de legfőképp az előítéleteiktől igyekeznek megválni a zarándokok.

Talán ez volt számomra is a legnehezebb kihívás (a fizikai megterhelésen kívül), hogy az ember sem magával, sem másokkal szemben ne ítélkezzen.

Először kicsit igazságtalannak tartottam, hogy mások száz kilométer megtételéért ugyanazzal az oklevéllel büszkélkedhetnek, mint amit én 800 kilométerért kapnék, de később rájöttem, hogy túlzottan elfogult vagyok a saját teljesítményem iránt. Valójában nem számít, hogy ki honnan indult, Leónból vagy Sant Jean Pied de Port-ból, hogy csomagszállítóval előre küldte a hátizsákot vagy végigcipelte, hogy buszra vagy taxiba szállt és kihagyott egy szakaszt vagy végiggyalogolta azt, odafelé ment vagy szembejött az úton (az utóbbit mindig kételkedve néztük, hogy miért csinálják, később kiderült, hogy függővé váltak), egyedül vagy társaságban zarándokolt, bottal vagy bot nélkül, bakancsban vagy szandálban és még sorolhatnám.

Nem ismertem mindenki háttértörténetét, így azt értékeltem, hogy ki-ki milyen áldozatot hozott azért, hogy véghez vigye élete egy kivételesen meghatározó megpróbáltatását. Hasonlóan lényeges volt önmagam elfogadása is, és a testemmel való harmonikus kapcsolat kiépítése. Akkor sem dőlt volna össze a világ, ha kudarcot vallok, és nem jutok el a célig, de az út során a bátorító "never give up" feliratok segítettek kitartani Santiagóig majd Finisterréig.

 
Az út során rengeteg jelet kaptunk a természettől vagy más zarándokoktól, többször meg is kérdeztük magunktól: „Is it a sign?”. Ezek például a bátorítás, a kitartás vagy épp a megállás mellett üzentek. A legtöbbször "never give up" és hasonló feliratokkal találkoztunk, de Micheal Jackson és Jesus is eljutott végül Santiagoba, akik végigkísérték az utunk.
Fotó: Palágyi Barbara

Talán a fent említettek voltak a legfontosabb tanulságok (a helyes lúdtalpbetét kiválasztása mellett), amiket az úton szereztem a rengeteg élettörténet és tapasztalat mellett. Mindezért hálás vagyok és igyekszem másoknak átadni, illetve a saját hétköznapi életembe adaptálni. Azt mondják, hogy a Szent Jakab út leképezi a zarándok életét. Ezek alapján a sok kihívás és küzdelem mellett derűsen, ám nehézségek árán a céljaimat elérve, csodás emberekkel körülvéve élem és (remélhetőleg) fogom leélni hátralévő éveimet. 

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk