A "Milyen volt a camino?" kérdésre csak egyetlen válasz adható: "Menj el és megtudod!", hiszen ahány zarándok, annyi történet. Számomra talán épp ez jelentette a caminót: a sok-sok élettörténet és tapasztalat, amiket a hosszú zarándoklat alatt megosztottunk egymással. Emellett egy olyan életre szóló élmény volt, hogy a hétköznapokban néha lélekben még mindig a galíciai tájakon járok és várom a pillanatot, amikor meglátom a tengert. Ekkor arra gondolok, hogy bárcsak még mindig ott lehetnék hátizsákostul, vízhólyagostul, mindenestül. A Szent Jakab zarándokút ugyanis nem egy utazás és nem is vakáció, hanem egy rövid élet (életforma) a mindennapi léten belül.
A Camino de Santiagót a kelták a Tejút szimbólumaként tartották számon, a keresztény szerzetesek (például Assisi Szent Ferenc) pedig Európa különböző pontjaiból kiindulva zarándokoltak el Santiago de Compostelába, Jakab apostol sírjához. Az út mentén rengeteg katolikus katedrálist, templomot vagy kisebb kápolnát építettek a pellegrineknek (zarándokoknak), ezek nagy részében a mai napig tartanak zarándokmiséket. Egész kivételes és megindító némelyiket végighallgatni, és a hagyományoknak megfelelően áldást kérni az útra a helyi atyáktól vagy a "falu Jézusától", aki közben lángoló szeszt öntöget merőkanállal egy edényből.
Vallási zarándoklatból belső utazás
Már a középkori vándorok is könnyen felismerhetők voltak viseletükről: hosszú köpeny, karimás kalap, válltáska, bot, rajta vízzel teli lopótök. Ha eljutottak a santiagói katedrálishoz, kiérdemeltek egy fesűkagylót is, ami az el Camino jelképe (egyesek szerint Finisterrében, a tengerparton találták ezeket). Modern zarándokként hasonlóképp tűntem ki én is a spanyol lakosok közül a túraruházatommal és nagy túrahátizsákommal, a kagylót viszont már induláskor beszereztem és a táskára helyeztem, ahogy mások is. Az út során többször is egy decathlonos "divatbemutató" közepébe csöppentem, ahol az egyes modellek a különböző kollekciókat szemléltették aszerint, hogy melyek voltak az általuk preferált kellékek. Ebben természetesen én is részt vettem, igaz, a nordic walking botjaimat csak később szereztem be, mert akkor még nem tudtam, hogy csodákra képesek.
A régi időkhöz képest ma már többnyire nem vallási indíttatással indulnak útnak az emberek, sokkal inkább lelki problémákra keresnek megoldást, az életükkel kapcsolatos kérdésekre válaszokat, új ötleteket, lehetőségeket vagy hivatást várnak a caminótól. Magányra vagy épp társaságra vágynak, vagy egyszerűen csak fizikai kihívásként tekintenek a mintegy 800 kilométeres túrára. Mindenki saját céllal érkezik egy belső utazásra; Santiago és Finisterre (a világ vége) "csak" egy köztes célállomás, ami elindítja a zarándokot az új életében – még úgy is, hogy az egykori zarándokok hite szerint aki megérkezik a katedrálishoz, azt Isten feloldozza bűnei alól. Ez egy ajándék.
Én leginkább a belső utazásra vágytam: elszakadni a hétköznapi, civilizált élettől, nem törődni mással, csak a mindennapos gyaloglással, evéssel és alvással, tehát mindent a létszükséglet szintjére redukálni.
A többi pedig majd jön.
A camino francés a leghíresebb zarándokút azok közül, amelyek Santiagóba tartanak. Évente többszázezer compostelát (egyfajta tanúsítványt) adnak ki azoknak, akik gyalog minimum száz kilométert teljesítettek belőle, vagy lóval vagy kerékpáron kétszázat. Kiindulópontja a dél-franciaországi Sant Jean Pied de Port, ám a franciák többsége Le Puy-ból vagy a saját otthonából startol el. Én Sant Jeanból vágtam neki, de rögtön pár napot pihenéssel kellett töltenem, mert egy héttel indulás előtt utolért a koronavírus, és nagyobb megerőltetés után szúró fájdalom jelentkezett a szívem tájékán. Abban sem voltam biztos, hogy képes leszek elindulni, helyette már egy dél-olaszországi utazáson járt az agyam. A szálláson naponta összegyűlő újabb és újabb zarándokok azonban biztattak és erőt adtak, így reggelente féltékenyen néztem utánuk, ahogy eltűntek a Pireneusok hegyeit beborító ködben.
Indulás előtt még egy hétköznapi problémába ütköztem: eltűnt a pénztárcám, igazából a Lidl egyik kasszáján felejtettem fizetés után, benne természetesen az összes készpénzzel, bank- és egyéb kártyákkal. Pénzfelvétel nélkül viszont gyakorlatilag lehetetlen teljesíteni a túrát, ugyanis csak a szálláshelyek maximum tíz százalékában megoldott a kártyás fizetés. A sors kezére bíztam a jövőm, ami kijelölte a célom: két nappal később, amikor az áruházban egy elhagyott pénztárca felől érdeklődtem, egy ott dolgozó hölgy nagy szorrizások és vácjornémezések közepette kiszáguldott a raktérből, lengetve a "mindenemet". Meghajlásokkal és mercibokuzásokkal hálát adtam az égnek (és a lidls eladónak), innentől kezdve pedig csak az járt a fejemben: Buen camino!
Magányos harcosok és családalapítók
A zarándokok nagyrészt egyedül vágnak neki az útnak, de sosem magányosak. Együtt vándorolnak Santiago felé a saját gondolataikkal, közben jegyzetelnek, naplót írnak, hátha valami csoda folytán egy váratlan pillanatban megvilágosodnak az élet értelméről, problémáikra pedig választ lelnek.
Ám arra, hogy a camino nem azt adja, amire várunk, hanem amire szükségünk van, mindenki csak az utolsó napokban jött rá.
Az első héten naivan az elvárások listáján töprengtem, hogy engem majd így meg úgy fog megváltoztatni a nagyjából negyven napos zarándoklat. Közben minden, amire vágytam, már megvolt: máshol lenni, legfőképpen a természetben (még akkor is, ha ez a komfortzóna teljes elhagyását követelte), az adott pillanatnak élni, a hétköznapokat elfelejteni és nem utolsó sorban másokat megismerni. A felismerés pillanatában elkezdtem más zarándokok történeteire fókuszálni, hátrahagyva minden korábbi önmegismerési, terápiás jellegű elmélyülést.
A világ minden tájáról érkeznek vándorok Spanyolországba, hogy végigjárják az egész országon keresztülvezető utat, mely Navarra, La Rioja, Castilla y León és Galícia tartományokat érinti. Mexikóiaktól kezdve chileiekig, dél-afrikaiaktól át koreaiakig itt bárkivel összefuthat az ember egy pár kilométerre. Magyarok is szép számban vesznek részt a caminón, 2021-ben a Saint Jean-ból induló 171 fővel az országok között Magyarország tizenhatodikként végzett.
A zarándokok egyedül indulnak neki, hogy a kezdetektől fogva ne kötődjenek senkihez, de sokan később együtt haladnak, mert ragaszkodnak egymáshoz. Ellentmondás, de annyira egyszerű és természetes, hogy nem kérdőjelezi meg senki.
A "magányos harcosok" a saját ritmusukat preferálják és nem ragaszkodnak nagyobb társasághoz, a többség viszont "családot alapít".
Együtt kelnek, esznek, isznak, vándorolnak, pihennek vagy szórakoznak, este pedig nyugovóra térnek. Mindkét (és még sok más egyéb) "életforma" teljesen elfogadott, sőt, keveredhetnek is egymással, ahogy egyesek csoportokról csoportokra járnak.
Sant Jeanban már a mínusz negyedik napon egyértelmű volt, hogy nekem a társaság fontos lesz, és néhány nap után rá is találtam a famíliámra. Az első nap négy angyal védőszárnyai alá kerültem, akik idősebbek voltak, és 80 euróval megtámogatták az utam, mondván milyen fiatal "diák" vagyok. Nálam azonban sokkal gyorsabbak voltak és a szállásigényeink is különböztek. A második nap egy korban hozzám már közelebb álló csoporttal haladtam, akikkel a későbbiekben is sokszor verődtünk össze, mégsem éreztem magaménak a csapatot. Végül egy pamplonai hosszúra nyúlt este után a másnapi késői indulásnak hála találkoztam két olasz lánnyal, akikkel már az aznapi 27 kilométeren az egész élettörténetünket megosztottuk egymással. Hozzájuk tartozott még egy fiú, majd csatlakoztak még többen, franciák, olaszok és spanyolok.
A "család" egyes tagjai más-más tempóban haladtak, amit mindannyian tiszteletben tartottunk, de mindenki hozzátett valamit a harmonikus együttéléshez: egyikük orvosként a láb- és egyéb fájdalmakat intézte, másikuk a főzőtudását hasznosította, a harmadik az albergue (szállás) specialista és a Compede (vízhólyagtapasz) "királynő" volt, ezért minden gyógyszertárat lecsekkolt az út során. Én a tájékozódási képességeim kamatoztattam a fotózás és a Dia szupermarketek felkutatása mellett.
A cikk második része itt olvasható:
