Az öngyilkosságok számát tekintve a harmadik helyen állunk az Európai Unióban, s voltunk ennél is rosszabb helyen. E fojtogató társadalmi problémára hívja fel a figyelmet a Centrális Galériában a Blinken OSA Archívum felkavaró tárlata, amelynek gerincét az öngyilkosságok helyszínén, 1956 és 1986 között készült rendőrségi fényképek adják. A kiállítás kurátorával és egyben a Blinken OSA Archívum igazgatójával, Rév Istvánnal beszélgettünk. A teljes interjú a Narancs friss számában olvasható.
| ||
„MN: Ugyan a tárlat képein sehol sem láthatók arcok, fennáll a lehetősége annak, hogy egy látogató egy tárgy vagy lakásrészlet alapján ráismer egy rokonára.
RI: Amikor felkértem egy jelentős magyar írót, hogy nyissa meg a kiállítást, az első kérdése az volt, hogy láttuk-e az apját 1957-ből. Mondtam, hogy ha láttuk volna, akkor sem tudtuk volna, hogy őt látjuk, hiszen a képekhez nem tartozik semmiféle információ. A felismerés valószínűsége igen csekély. Egyetlen képen sem látható azonosítható áldozat, nemcsak a túlélő rokon védelme, hanem a halottakat megillető kegyeleti jogok miatt is. Már a munka legelején egyeztettünk pszichiáterekkel, pszichológusokkal, bio- és orvosetikussal, az információs jogok szakértőjével, áttanulmányoztuk az öngyilkosság nyilvános bemutatására, leírására vonatkozó európai irányelveket, minden szempontból tisztességesen, a kegyeleti jogot, az emberi méltóság alapelveit figyelembe véve igyekeztünk eljárni. A képek melletti szövegekben mindössze két név olvasható: a csehszlovákiai bevonulás elleni tiltakozásul magát felgyújtó 17 éves Bauer Sándoré és egy hatvanas évekből származó öngyilkossági tudósításban szereplő fiatal lányé. A hírrel azt akartuk bemutatni, hogy 1989 előtt nem védték törvények az áldozatokat, a magánszférát. A fiatal lány nevét azonban mi az újsághírben egy fiktív névre változtattuk. Azt persze nem tudjuk teljesen kizárni, hogy valaki itt felismeri a nagymamája műtermét a nagyon kevés polgári lakásbelső egyikén.
| ||
MN: Vagy egy búcsúlevelet; ilyenből több is van, és több fényképen el is olvasható az írás.
RI: Igen. Az egyik így szól: »Szeretet hiányában meghaltam.« Egy másikon ez olvasható: »Dorkát ne engedd be a szobába!« Lehet, hogy ez a Dorka eljön és felismeri, hogy itt róla van szó. De Dorkának az is világos lesz, hogy mi nem az ő tragédiájával akartunk visszaélni, nem csináltunk belőle szenzációt, és az emberi méltóságot tiszteletben tartó fontos cél érdekében jártunk el a köz és mindannyiunk érdekében. Nem sajátos intézményi érdekből hoztuk létre ezt az ingyenes kiállítást. Az archívum egy nyilvános magánintézmény – mi nem adóforintokból működünk –, mégis úgy tekintünk magunkra és úgy működünk a közelmúlt történetének egyik legfontosabb intézményeként ebben az országban, hogy vannak közfeladataink, felelősséggel tartozunk a köznek.”
Rév István az interjúban beszél még a fotóanyag sorsáról és jogi helyzetéről, a képek válogatásáról, és a képeken látható nyomorúságról és kitaszítottságról is. Vegye a bátorságot, és keresse a lapot az újságárusoknál!
Ha úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenes 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Ezen az oldalon arról olvashat, hogy mit tehet, ha öngyilkossági gondolatai vannak.
