Az én rezsiharcom

  • Kálmán C. György
  • 2014.03.01 17:00

Első változat

Németh Szilárd főrezsiharcos szerint azért, ami a szolgáltató birtokában van, a szolgáltatást igénybe vevőnek nem volna szabad fizetnie. Végiggondolom.

„Ha a mérőóra a szolgáltató tulajdonában van, miért kell annak fizetni, aki azt igénybe veszi?” (Németh Szilárd nemzeti rezsiügyi főmegmondó, február 26., a közszolgálati rádió hírei.)

Elképzeltem, hogy ha majd megéhezem, leugrom Lajos bácsi sarki kisboltjába párizsiért, kenyér van itthon, elég lesz az.

Két percre van a kisbolt, nem érdemes azért a párizsiért a nagy, flancos üzletig elmenni. Sál a nyakamba, negyedkilót kérek, 26 deka lett, mindegy. A magyar ember arról ismerszik meg, hogy nagyvonalú és vendégszerető. Megyek is kifelé, mikor Lajos bácsi utánam szól:

– El tetszett felejteni fizetni.

Már hogy úgy érti, hogy a párizsit nem fizettem ki. Mondja ezt ő, nekem.

Mégis, mit képzel?

Tudom én, hol lakik a Lajos bácsi, két utcával feljebb van takaros kis családi háza, Suzuki a garázsban, előkert, hinta a gyerekeknek.

Visszakérdezek: hogy mégis, hogy tetszik ezt gondolni? Mit felejtettem el?

Hát kifizetni a parizert, mondja. 26 deka volt, az kétszáznyolcvanöt forint.

Még hogy én fizessek. Mondom is neki: Lajos bácsi, hát kié az a párizsi? Miért fizetnék én bármennyit, bárkinek, ha egyszer az enyém? A magyar emberek bőrén akar meggazdagodni? Azt hiszi, hogy a magyar emberek bármit lenyelnek?

Zavarba jön az öreg, arról motyog, hogy az az övé volt, vagyis hát a cégé, és eladta nekem, legyek szíves odaadni az árát.

Csoda-e, ha erre már indulatba jövök? Mégis, mit képzel ez az élősködő? A magyar emberek vérét szívják ezek, termelő munkát nem végeznek, miféle név az a Lajos? Mondom a rendőröknek is, amikor már nagyon kérdezgetnek, hogy utánanéztem, azt a párizsit, amit Lajos bácsi 1089 forintért ad kilónként, 1053-ért szerzi be a nagykertől. Nyilvánvaló, hogy a pofátlan extraprofit a gyermekprostitúcióba meg a fegyverkereskedelembe megy, nem véletlenül élnek olyan nagy lábon a Lajosék, az unokaöccse trafikjáról is tudnék mesélni, de nem akarok. A magyar ember meg csak el akarja ütni az éhét, és pusztán azért, mert ehhez rá kell fanyalodnia a Lajos bácsi párizsijára, már rögtön fizetnie kellene. Hát nem. Tanulják meg egyszer s mindenkorra, hogy vannak határok, velünk nem lehet bármit megtenni.

Párizsi, ez is milyen jellemző. Véletlenül sem moszkvai vagy bakui.

Most elég rendesek velem, csend is van, bár szerintem ezek sem végeznek termelő munkát, ami a magyar emberek társadalmának alapja. Mindig türelmesen végighallgatnak, amikor elmondom, hogy én bizony nem vagyok hajlandó fizetni azért, hogy megkapjam a párizsimat, és hogy ennek mi a logikája – meg kell hagyni, reggel is, este is adnak úgy tíz-tíz dekát, és nem nyaggatnak a pénzzel. Néha kivisznek sétálni a folyosóra, ott másoknak is elmondhatom, hogy a magyar emberek szabadságharca hogyan kapcsolódik össze a népnyúzó idegen nagytőke elleni küzdelemmel. De azért vannak közülük, akik szerintem a nyugati multik zsoldjában állnak, például nem engedik, hogy a párizsihéjakat, amik fontos bizonyítékok volnának, a párnám alatt gyűjtsem. Csakhogy a magyar furfangos fajta, előbb-utóbb túljárok az eszükön.

Neked ajánljuk