Rangkór

  • Kálmán C. György
  • 2014. március 7.

Első változat

A rangkórság kettőn áll: aki címet-rangot akar szerezni, és aki ezt komoly képpel, nagy tisztelettel el is fogadja.

Egy igen jó blog nemrég több cikkben is foglalkozott azokkal a gyanús intézményekkel, amelyek (gyakran külföldi székhellyel vagy valamilyen külhoni intézménnyel együttműködésben) egyetemnek vagy főiskolának állítják be és nevezik magukat, és fokozatnak tűnő (PhD, MBA stb.) papírokat adnak ki, persze jó pénzért. És persze sokan élnek ezzel a lehetőséggel, köztük vezető funkciókat betöltő emberek, meg persze az külön szép történet a fél Budapestet szülinapi tűzijátékával riogató tiszteletbeli kazah konzulé. Kamu (vagy kamu közeli) tudományos fokozatokat sokan és szívesen vásárolnak, olyan ez, mint egy évszázada (vagy még régebben) a kutyabőr – csak azt másként kellett megszerezni.

false

Nem először írok a rangkórságról – régi, megrögzött tulajdonsága ez sokaknak, és biztos, hogy nem csak Magyarországon. Szerte a világon sokakat mintha hájjal kenegetnének, ha ilyen-olyan tagságokkal, címekkel, rangokkal kínálják meg őket (erre utaltam nemrég itt), holott a kiválóságot ezekkel nemigen lehet mérni. Mérőeszközökre persze szükség van – csak jól meg kell nézni, mivel és mit mérünk. Vannak teljesen hasznavehetetlen mércék, és vannak olyan teljesítmények, amelyeket ezzel vagy azzal a mércével nem lehet mérni. (Nagyon kedvelem az Örülünk, Vincent? című blogot – de még ott is nemegyszer morgolódnak a szerzők azon, hogy akadémiai doktori cím nélkül lehet valaki egyetemi tanár. Ugyan, milyen akadémián védte meg a címét Stephen Hawking? Vagy, ami azt illeti, bármelyik Nobel-díjas? Biztos, hogy ez a cím kell ahhoz, hogy bárkit komoly tudósnak – vagy kiváló, iskolateremtő egyetemi tanárnak – tekintsünk?)

Jó, de a rangkórság kettőn áll – azon, aki legszívesebben begyűjtené az összes elérhető rangot-címet, de legalább azt (azokat), amelyik (amelyek) az előmeneteléhez jól jöhetnek, és azon, aki mindezt halál komolyan veszi, látatlanban, hozomra, kétely nélkül elfogadja, sőt fejet hajt előtte. Ez arról jutott az eszembe, hogy a fent említett blog fényes sikert könyvelhetett el: az egyik kamu PhD-s ugyanis (a leleplező cikk itt) úgy döntött, kilép az MTA köztestületéből (amely azért vette fel a köztestületi tagok sorába, mert fokozatot szerzett).

Rendben van, kicsit helyreállt a világ rendje.

De azért az ezen kis sikernek örvendező írással nem teljesen értek egyet. A „jobbikos habonyárpád” valóban helyesen cselekedett, két apró szépséghibája mégiscsak van a dolognak. Egyrészt: azért ne felejtsük el, hogy az illető ezzel úszta meg a legkönnyebben; ha ezt (a köztestületi tagságról való lemondást) nem teszi meg, húzódik és dagad a botrány, egyre rosszabbul jött volna ki belőle. Okosan cselekedett tehát, de ezt az önvédelem diktálhatta elsősorban. Másrészt: ugyan nem kellene a saját körmükre nézni azoknak a testületeknek (ez a rangkórság másik, fent említett oldala), amelyeken simán átment a tagsági kérelem? Egy akadémiai bizottságnak és egy osztálynak kellett erre rábólintania – és a külföldi (hangzású) név elég volt ahhoz, hogy ne firtassák, miféle papír is ez?

Csalás addig és ott van, amíg és ahol valaki beszopja.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.