„Súlyos örökséggel kell szembenéznie a megújuló Ukrajnának” – ezt a mondatot nyilván sokan leírták mostanában többször is; jó kis mondat, kitölti a helyet, kifejezi az elemző aggodalmait és várakozását, ugyanakkor nem kötelez semmire. Nagyjából ugyanezt (a megfelelő országnév-változtatással) szinte bármikor, szinte bármiről le lehet írni. Nagyon jó kis mondat, és persze igaz is.
De ami a fő: újrahasznosítható.
Éppen erről akarok írni. Ukrajna súlyos örökségeinek egyike, hogy aligha tud mit kezdeni azzal a felhalmozott, vagyonokat érő undormánnyal, amit csak vételi érték tekintetében lehetne „kincsnek” nevezni – jelenlegi eladási értéke szerint bizonyosan nem, különösen nem esztétikai vagy akár használhatósági szempontból. Megörökölt tehát a megújuló Ukrajna egy csomó felhalmozott szirszart, ami baromi sok pénzébe került azoknak, akik összeharácsolták, és most valami értelmes célra kellene felhasználni mindezt. Újrahasznosítani. Ha már az oligarcháknak nincs többé módjuk használni őket, akkor valamit ki kellene találni.
Janukovics egyik kastélyával, a mezsigorei birtokkal (kalózhajóstul, állatkertestül, veteránautó-gyűjteményestül) még egyszerű volt a helyzet. Amint Janukovics menekülőre fogta, a biztonsági őrök is otthagyták a palotát, benyomultak az újságírók és az érdeklődők – pillanatokon belül kinevezték a létesítményt „A Korrupció Múzeumának”. Egyetlen gesztussal a korrupció jelenvalósága múlttá és dokumentációvá, mementóvá változott. Ami eddig Janukovics emésztésének végállomása volt, immár becses archívumi darab:
| ||
Helyes, bátor, mulatságos döntés. Igen ám, de Ukrajnában korántsem Janukovics (volt) az egyetlen oligarcha, elképesztő vagyonnal.
Ott van rögtön egy másik szerény lakhelye a volt elnöknek, Ivano-Frankivszkban, ahol a főnök úr medvét tartott (itt visszakereshető a kép is). Két múzeum azért már kicsit túlzás. És aztán nem kellett sok idő, hogy Psonka főügyész csodás lakhelyét is megtalálják a kíváncsi ukránok. (Jó sok kép van erről is.) Az egyik szoba például így fest:
| ||
Mármost: mit lehet ezzel csinálni? Lakni benne – akár szállóvendégeknek kiadni, akár gazdag embernek eladni… Ismeretlenül sem nézem le kedves olvasóimat annyira, hogy ezt egy pillanatra is komolyan fölvessem. Izgalmas elmekórtani-etiológiai probléma, hogy a keleti despoták vajon azért rendezik-e így be a lakosztályaikat, mert meg vannak zakkanva, vagy esetleg éppen attól zakkannak meg, hogy így van berendezve a lakásuk. Nem hogy huzamosabb időt, órákat sem igen lehet ilyen helyen elviselni. Minimális ízléssel rendelkező elítéltek számára különösen kegyetlen börtön lehetne. (Bár lehet, hogy nemzetközi egyezményekbe ütközik.)
Múzeumnak kinevezni ezt is? De hát nagyon unalmas volna. Benéz a látogató, csömörrel kifordul, a ház puszta bejárásánál aligha tart tovább a múzeumi séta. Jó, megfogdosunk ezt-azt, hogy igazi arany-e, megkocogtatjuk a kristályokat – nemcsak hogy esztétikai élmény semmi (inkább a hideglelős borzongás), de még csak nem is valami tanulságos. A berendezési tárgyak sem jók semmire – beolvasztani aligha lehet őket, ledarálva, felszabdalva sem hasznosíthatók. Hajléktalanszállás? Ekkora belmagassággal? A hideg ukrán télben ki állná a fűtésszámlát? Istálló, madárház, tyúkketrec, állatkert? Talán. Kiállítóterem, esetleg, igen – tégláig kipucolni, fehérre vakolni. De nyilván valami elegáns külvárosi negyedben van, nehéz odavonzani a turistákat.
Súlyos örökség. Az ukránok nyilván tanácstalanok.
