Elképzelem, hogyan is történne, ha mindenki alkalmazkodna a még ki nem nevezett államtitkár vízióihoz.
Sz. Béla egyetemi docens villamossal ment haza – bérletre már régóta nem telt, egy viseltes jegy lapult a zsebében, minden megállónál felkapta a fejét, lát-e ellenőrkülsejű felszállókat. Gondterhelt volt; a rektor éppen ma jelezte, hogy legtehetségesebb tanársegédjét, aki rengeteg kiváló órát tartott és nagy segítségére volt a tanszéki adminisztrációban, nyáron elbocsátják, létszám-gazdálkodási okokból. A dékán leiratban jelezte, hogy a nagyelőadót ezentúl csak szerdán 10 és 12 között van módjukban befűteni, energiagazdálkodás-racionalizálási megfontolásokból, és este még a könyvtárból telefonáltak, hogy idén nincs módjukban könyvbeszerzési megrendeléseket fogadni. – Mi volt az egyetemen? – kérdezte otthon a felesége, de Sz. Béla válasz helyett csak hümmögött, elnézett a levegőbe. „Nem, nem viszem ki a problémákat az egyetem falai közül – gondolta –, még csak az hiányzik, hogy bármi kiszivárogjon, és az egyetem falai közé sem viszem be, ez nem kulturális vagy sporttevékenység, elvégre.” Gyorsan aláírta a kis Béla ellenőrzőjét, megint intőt kapott, és gondosan odabiggyesztette: „magánember”. Épp elszundikált volna a tévé előtt a fotelban, amikor megcsörrent a telefon – régi haverja kereste, most valami újságíró, de rövid úton lerázta: – Dehogy adok interjút – morogta ingerülten –, még csak az hiányzik, aztán véletlenül odaírod, hogy docens, és elástam magam. Én nem megyek az utcára, a médiában meg se szólalok, az egyetemen semmiről nem beszélek (ami nem oktatás, tudomány, kulturális vagy sporttevékenység), kivinni pedig semmit nem viszek sehova. (Hagyjál, Rozi, most nem a kukáról beszélek.) És csak szakcikkeket írok alá. Amúgy jól vagytok?
Eközben a város másik részében egy romkocsma mélyén három bölcsész merengett. – A francba – gondolta az egyik –, a húgom nem fog tudni a jogra menni, kénytelen lesz a Nemzeti Hivatalnokképző Felsőfokú Tanintézménybe jelentkezni, na mindegy. – Az én öcsém meg közgazdász akart lenni, de most úgy döntött, fociedző lesz, nem értem – töprengett magában a másik. Türelmetlenül kezdett elmélkedni a harmadik (őt is Bélának hívták, milyen érdekes): – Ti is hallottátok, hogy jövőre már nem tanít a Béla? (Ez egy harmadik.) Nyugdíjba küldik, az óráit szétosztják, az egész tanszék átáll iparitanuló-továbbképzésre. – Hang nem hallatszott, a jól nevelt fiatalok nem vitték problémáikat az egyetem falain kívülre.
Viszont üstöllést demokratikusan megválasztották az őket egyedül legitim módon képviselő Hallgatói Önkormányzatot, aki felvette a legszebb ruháját, nyakkendőt is öltött, és harmadnap bejelentkezett a dékánhoz, egyenest az egyetem falai közé, ahová azonban – ügyesen kitalálta ezt – nem az utcáról, hanem a folyosó végén levő vécében töltött keserves éjszaka után magáról az egyetemről érkezett. Előadta a diákok mindenféle aggodalmát, sérelmét, hiányérzetét, hogy gondolja meg a dékán úr, tudna-e az egyetem falain belül valamiféle megoldást találni. Jó ember volt a dékán, meg is gondolta – nem egyszer, de háromszor –, mielőtt válaszolt volna (közben szórakozottan megbízásokat írt alá [nem magánemberként] az intézmény tudományos nimbuszának polírozására), majd széttárta a kezét: – Fiatalember, ezek a problémák nem az egyetemen belül keletkeztek, ne hozzuk be őket. És nyomatékkal kérem, ne is vigye ki őket. Ez az egyetem életében komoly gondot okoz, és nem visz el a megoldáshoz. De azt megígérhetem, hogy ha az államtitkár betéved a falak közé, szóba hozom neki, hogy aztán ő mit visz ki belőle, az az ő dolga.
Az államtitkár pedig ült a szobájában, és látta mindezt, és mosolygott, és roppant elégedett volt.
