Példabeszédünk főhőse egy Anasztázia nevű kislány, aki rém csúnyának érzi magát, és megkéri a Jótündért, hogy varázsolja őt Natáliához hasonlatossá, mert Natália telt idomai, ennivaló kis szépségtapasza (jóindulatú bőrelváltozása jobb orcáján) és meseszép lába annyi rajongót vonzanak, kisfiúktól éltes urakig.
A Jótündér teljesíti Anasztázia kívánságát, ám nem lévén járatos a földi esztétika rejtelmeiben és finomságaiban, túlzásokba esik. Másnap reggelre Anasztázia kis halmocskái és fokhagymafeneke helyett hasig érő kebleket és legalább két ülőhelyet követelő irdatlan tomport pillant meg a felkelő nap sugára; a pöttömnyi kis foltocska helyett fekete paca borítja be fél arcát; és a Jótündér, biztos, ami biztos, egy harmadik lábat is rittyent a magát rútnak gondoló kislány törzsére (meseszám!, gondolja magában). Anasztázia öröme nem felhőtlen, a külső szemlélő szépészeti kívánalmai sem mennek teljesedésbe.
Megírtam már egyszer, nem is olyan régen, hogy mik a veszélyei annak, ha az MMA az MTA-ra szeretne hasonlítani – most akkor megpróbálom másképp megfogalmazni. Vegyünk csak három elemet: a tagok helyzetét, a finanszírozást és az irányítást. Mert a fő baj – újra és újra el kell ezt mondani – nem az, hogy éppen Fekete György a grémium vezetője, hanem maga a rendszer van rosszul elgondolva és kivitelezve; legyen bár a tagság és a vezető a legkiválóbb, maga a struktúra van tökéletesen elhibázva. (Ezt is megírtam korábban: „Az a struktúra [és az a pozíció], amelybe most éppen egy Fekete György nevű ember került bele, velejéig romlott és aljas.”)
Anasztázia, pardon, az MMA azt szeretné, ha minden tag meglehetős havi díjazásban részesülne, mert, ugye, ez dívik a Magyar Tudományos Akadémián is. Csakhogy – vegyük észre – ez a rendszer az „igazi” Akadémiának nem funkciója, hanem diszfunkciója, egyenesen működési zavara. Normális körülmények között, ha az egyetemi tanárok és kutatóintézeti dolgozók rendes fizetést kapnának, amiből élni, utazni, könyvet venni, gyereket nevelni tudnának, elvárható volna, hogy járuljanak hozzá csekélyebb összeggel az őket a tagok sorába emelő tekintélyes intézmény működéséhez. Fizessenek tagdíjat – nemhogy ők kapjanak pénzt, nagyjából a semmire, puszta fizetéskiegészítésként, hajdani (és soha többé nem ellenőrzött) érdemeik alapján. A tagság efféle jutalmazása nem tartozik hozzá (vagy: nem szabadna, hogy hozzátartozzon) egyetlen – normális körülmények között működő, ésszerűen felépített – szervezet funkciójához sem.
Ami a finanszírozást illeti – az MMA vágya az, hogy ő rendelkezzen a kultúra pénzei fölött, ő mondja meg, legalább nagy vonalakban, hogy mire mennyit költsön az állam. (Szelídebb változatban: tanácsokat adjon a kormánynak ez ügyben.) Nos, az MTA (hál' isten) egyáltalán nincs hasonló helyzetben, a kutatásra, tudományra, fejlesztésre rengeteg más forrás áll rendelkezésre (vagy inkább: sok más forrást kell felkutatni és megharcolni értük), központi, egységes pénzosztásról szó sincs. Ne is legyen. (Sőt – az MTA nem is hiszi magáról, hogy ez volna a helyzet.) S ezzel függ össze a harmadik kívánság: a kultúra fő irányait kijelölni kívánó MMA nem vehet példát az MTA-ról. Mert bár az akadémikusoknak kétségkívül van tekintélyük, odafigyelnek rájuk a tudomány egész területén, és van befolyásuk a kutatóintézetek (és jóval kevésbé az egyetemek) kutatási irányaira, megjelölhetnek prioritásokat, beleszólhatnak ebbe-abba – azért irányítás sem formális, sem fű alatti, rejtett módon nincs. A tudomány irányai és irányítása felől vitákban döntenek, amelyeknek nagyon fontos résztvevője az Akadémia – de nem döntőbíró. (Még ha az Akadémia persze mindig is szeretne a legerősebb lenni ezekben a vitákban.)
És – ráadásként – még egy negyedik vonás, amit Anasztázia – pardon: az MMA – szeretne átvenni a csodálva tisztelt Natáliától: hogy neki is legyenek kutatóintézetei. Az elsőt, a művészetelméletit már éppen alapítják, és kezdik a legfontosabbal: legyen neki ingatlanja. Amikor az MTA éppen összevonta az egymáshoz többé-kevésbé közel álló tudományterületeket egyetlen bölcsészettudományi központba (BTK), akkor az MMA talán külön intézetet csinálna a táblaképfestészetnek, a szobrászatnak és az érmeplasztikának, a lovagi epikának és a természeti lírának. Hogy minden le legyen fedve, jól kutatva legyen, tudományosan. Vagy művészileg.
