„Művészeti”

  • Kálmán C. György
  • 2016. április 2.

Első változat

A „művészeti folyóiratok” kivéreztetése sokkal több, mint hogy egy-két költő, fotós vagy festő elveszíti megszokott fórumát. A kultúra és a kritikus gondolkodás van veszélyben.

Ezeken a hasábokon Hamvay Péter remekül foglalta össze, hogy milyen sanyarú sors (kevésbé finoman: megszűnés, kiszenvedés, esetleg szüneteltetés) vár a magyar folyóiratok egy jelentős szegmensére. Jó sok tetszésnyilvánítás is érkezett (nyilván nem az írás tartalmára, hanem a kiváló összefoglalásra), futótűzként söpört végig a közösségi oldalakon. Valóban elkeserítő, felháborító, vérlázító helyzetkép.

Két megjegyzést fűzök hozzá – nem is annyira a cikkhez, mint inkább az általa leírt állapothoz.

Először is, sokan mondhatják – nyilván mondják is –, hogy a világ boldogabbik részén, amerre magunk is igyekeznénk, elképzelhetetlen volna (vagy nagy ritkaság), hogy az állam támogasson folyóiratokat. Vagy éljenek meg a bevételeikből és hirdetőikből, vagy keressenek magánalapítványokat, gazdag mecénásokat, szakmai szervezeteket, művészeti csoportosulásokat, amelyek kisebb-nagyobb részben eltartják – akár politikai pártokat, csoportosulásokat (és azok alapítványait). Az államnak az a dolga, hogy a körülményeket, feltételeket, jogi környezetet biztosítsa (és lehetőség szerint elhárítsa a nehézségeket), nem pedig az, hogy pénzt adjon. Ezzel ugyanis (bármilyen finoman és áttételesen is) korrumpálná a (folyóirat-)kultúra működését. Ettől persze egyetlen lap sem lesz az állam (vagy az aktuális kormányzat) híve, de talán óvatosabban bírál, ritkábban megy szembe a (mindenkori) kormány politikájával: tarthat attól, hogy a legközelebbi pénzosztáskor ez rosszpontnak számít majd. Ez nyilván nem fordulhatna elő, ha a megyei asztalos-ipartestület vagy a jólmenő sírkőkészítő adná az apanázst. Tehát: nem látszik sem egészségesnek, sem Európa-szerte bevált megoldásnak az állami osztogatás.

false

Ezzel magam is teljesen egyetértek – talán csak két érvvel tudnám mentegetni a jelen helyzetet, a múlt és a jövő felől: mert kialakulását, történetét tekintve az állam mindenféle olyan pénzeket oszt (legalább részben), amelyeket a kultúra különféle képviselői fizetnek be, tehát visszaosztás történik; és eredetileg közmegegyezés volt a pénzosztók személyéről, akiknek függetlennek, elfogulatlannak és szakértőknek kellett lenniük. A jövő pedig remélhetőleg nem így fog festeni, csak hát a magyar vállalkozások meg magánszemélyek egyelőre nemigen engedhetik meg maguknak a támogatást. Bízzunk benne, hogy lesz polgárság (és olyan gazdaság), hogy ez természetes lesz, és az állam minden szerepe fölöslegessé válik.

A másik megjegyzésem arra vonatkozik, hogy a cikk címében szereplő „művészeti folyóiratok” némileg félrevezető. Nemcsak azért, mert számos más folyóirat is ugyanilyen veszélyben van, hanem azért is, mert az olvasók egy része ezt látva hajlamos vállat vonni. Istenkém, majd művészkednek másutt, szép fotókat, ügyes festményeket, szívhezszóló lírát vagy veretes prózát majd talál máshol, aki akar – széles az internet, vannak kiállítóhelyek, felolvasni lehet kávéházakban.

Csakhogy.

A magyar hagyományok olyanok (legalább a Nyugat óta folyamatosan, de számíthatjuk a 19. század elejétől is), hogy a művészetekkel (szépirodalommal, festészettel, fotóval, színházzal stb.) foglalkozó folyóiratoknak egy-egy művészeti ág ugyan a fő témájuk, de mindig is igyekeztek bevonni kívülálló szerzőket, és írásokat közölni más – akár társadalmi, politikai – kérdésekről is. A jobb magyar folyóiratokban soha nem csak egy-egy verset vagy képet keresett az olvasó, hanem olyan eszmefuttatásokat is, amelyek vagy szerzőjük, vagy tárgyuk miatt éppen nagyon érdekesek voltak: mindig, minden „művészeti folyóirat” reflektált (nemcsak) a kultúra, (hanem) a társadalom és politika folyamataira (is). A megnevezés voltaképpen félrevezető: a súlypont ugyan – ezeknél a lapoknál – valóban a művészet, de olykor nem is az a legfontosabb bennük.

Arról már nem is szólva, hogy a művészeti folyóiratok a kritikai élet színterei: itt méretik meg mindaz, ami a kultúrában történik. Bírálatok születnek a legfontosabb, legérdekesebb produktumokról (vagy folyamatokról), hol felületesek, hol alaposak, hol bikkfanyelven, hol érthetően, hol tévednek, hol beletrafálnak – de a kultúra működéséhez nélkülözhetetlenek. Nem azért, mert a művészek olvassák őket (többnyire valószínűleg nem), nem is azért, mert a pályatársak, a beavatottak, a szűk értelmiségi elit szereti a kritikákat; hanem azért, mert a sarki fűszeres, a kamionos vagy a védőnő, aki belebotlik egy regénybe, lát egy kiállítást vagy elmegy a színházba vagy koncertre, és kíváncsi lesz, nem ért valamit vagy épp felháborodik, szívesen olvashat értelmezést arról, amivel találkozott. Ez pedig hozzátartozik a kultúra elsajátításához – ennek a közvetítőnek a közvetítése nagyon fontos funkciója a „művészeti folyóiratoknak”, túl azon, hogy a művészet termékeit a maguk pőre valójában elénk tárják.

A veszteség tehát, amit az úgynevezett „művészeti folyóiratok” megnyuvasztása okoz, az egész kultúrát érinti, de a társadalom kérdéseire való reflexiót is (meg az oktatást, és annyi minden mást) – a normális életet, hogy jól érezzük magunkat, és esetleg gondolkodjunk.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.