Da Lello

  • ételhordó
  • 2015. február 26.

Ételhordó

Az Ételhordó már megint a legprimkóbb pizzát kérte.

Amikor jeges szél fúj és ónos eső hull, általában babgulyásos turis­ta­fészket, cserépkályhás betyárcsárdát képzelünk ideális menedéknek. Az olyan magyar olaszos dolgoknak, amiket legjobban a Dolly Roll együttes dalszövegeivel lehetne illusztrálni („ó pizzéria, ó Itália, ó Szűzmária, ó mánia…”), ilyenkor nem ad zöld utat a fantázia, tényleg csak véletlenül keveredhetünk ilyesmibe. Például úgy, hogy épp az Alkotás utcában akad dolgunk péntek este.

false

Ha messziről nézzük a Márvány utca sarkán álló Da Lellót, csak a villódzó „Pizzéria” feliratot látni. Kellő távolságból az sem tűnik fel, hogy szuterénnel van dolgunk, de a bejáratnál úgy vagyunk vele, hogy ennél már csak jobb jöhet. Rosszul fűtött, lambériás helyiségre tippelünk, ahová legfeljebb italozni tér be egy-két környékbeli, ám ehelyett majdnem telt ház fogad, és a fűtés sem csak azért van rendben, mert a hatalmas pizzakemence a legnagyobb látványosság.

Tehát a „pizzéria” odabent már kifejezetten „menő” olasz helynek tűnik, bár kissé zavarba ejtő a felszolgálók könnyedsége, az italrendelés mellényúlásai, a magától értetődő tegeződés. Biztosak lehetünk abban is, hogy az előételnek rendelt tenger gyümölcsei salátát (2500 Ft) nem egyenesen Nápolyból hozta a biciklis futár, ám a lehetőségekhez képest rendesen összerakták – szóval nem a szomszéd kisközért lejárt szavatosságú ruszki tintahalkarikái úszkálnak gyanús pácban. A paradicsomlevest (750 Ft) is tisztességesen elkészítették, kellően fanyar, és a sajt sem úgy van beleforgácsolva, hogy rágógumira emlékeztető csomagként kell megküzdeni vele. Szokásunknak megfelelően a legprimkóbb margherita pizzát (1400 Ft) kérjük, ez általában döntőnek bizonyul. Nos, innentől egyértelmű, hogy az említett kemence nem csak holmi díszlet! A pászkára emlékeztető ropogós tésztát Nápoly környékén is el lehetne úgy adni, hogy ne tűnjön paródiának. De az oreganós, sajtos, paradicsomos feltétet is. Szerencsére a tésztavonalon is kiválóan teljesít a Da Lello. A taglia­telle funghi porcinit, azaz a gombás metéltet választjuk (1850 Ft), és csak a legjobbakat mondhatjuk róla. A tészta nincs szétfőzve, a vargányát pedig fokhagymás-olívás szósszal dolgozták meg, nem a megszokott tejszínes masszával.

Mivel az eddigiektől cseppet sem érezzük magunkat úgy, mint a Fiat szerviz dekorációjának szánt tájidegen Michelin baba, rendelünk egy tiramisut (760 Ft) is a végén. Valószínűleg nem lenne kínos megkínálni vele olasz vendégeket, de azért nem neveznénk be egy itáliai cukrászolimpiára.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.