étel, hordó

Halműhely

  • ételhordó
  • 2017. december 9.

Ételhordó

Három éve már, hogy „Kapj rá!” címmel több mint 100 millió forintos kormányzati kampány indult a halfogyasztás népszerűsítéséért, de mintha az egész titokban zajlott volna. A vendéglátásban ugyanazok a halászcsárdák a meghatározók, mint évtizedekkel ezelőtt, és az átlagos magyar vendéglői étlapon továbbra is a Tesco-lazac meg a harcsapaprikás az úr. Noha a kampánytól függetlenül nyílt egy-két speciális hely is, a hal még mindig a közétkezés fekete báránya, maximum karácsonykor meg nyáron, a parti büfékben osztanak neki lapot.

Ehhez mérten hatalmas bátorságra vall, hogy a Nagykörút szívében, a Teréz körút 3. szám alatt nem újabb burgerezőt, hanem halsütödét nyitottak, méghozzá olyat, ahol nincs csirkéből, marhából készült vészkijárat sem, aki itt belép, kizárólag víziből választhat, elsősorban édesvíziből: keszeg, harcsa, süllő… Persze van hekk is, de a vörös tonhalat meg a cápát ne itt keressék.

A berendezés divatos, de nem hivalkodó, van bárszékes és asztalos részleg, de a leghangsúlyosabb elem a látványkonyha. A személyzet segítőkész és udvarias, sajnos a nagy belmagasság és a maxi szagelszívó ellenére sem csak az illatokat érezni. Előételnek halcsipszet (590 Ft/10 dkg) és haltepertőt (690 Ft/10 dkg) kérünk, mindkettő „rendes ételnek” is beillene. A tepertőnél nyoma sincs a haljellegnek, a külseje ropogós, belül szinte olvad, az egészben kisütött aquadella pedig épp annyira sós és olajos, amennyire muszáj. A pisztráng (690 Ft/10 dkg) a sütödei átlagot hozza, viszont ilyen jó hekket (450 Ft/10 dkg) csak kivételes alkalommal kapunk a parton. Külön dicséret jár a sült krumpliért (400 Ft), és a remek házi kenyérért (70 Ft/szelet), a szuperlatívusz azonban a roston sült harcsafilének jár (690 Ft), amire az illik leginkább, hogy „ilyen hal nem is létezik”. Zsemlében, mustárral a legjobb hamburgerekkel is felvenné a versenyt.

A remek vacsora után csak azt sajnáljuk, hogy nem próbáltuk ki a halászlét. No, majd legközelebb, de véletlenül sem ünneplőruhában.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.