„Attila: a miénk! – Türk idők” címmel írt cikket a NER egyik fontos ideológusaként és a Terror Háza Múzeum főigazgatójaként ismert Schmidt Mária a Mandinerbe. Az írást a Telex szemlézte, a címéből kikövetkeztethető módon fontos javaslatot tesz:
„Ideje visszafogadnunk Attilát és büszkének lenni rá!”
A cikkben azt írja, ostoba nemtörődömség, hogy Attila, a hun nem része a magyar közbeszédnek és törtelmi emlékezetnek, „nincsenek Attila-szobraink a fővárosban, nem készülnek róla filmek, tévésorozatok, kurtán-furcsán említik tankönyveink”.
Hozzátette, hogy Magyarországon kívül az egész világ Attila leszámrazottainak tekint minket, márpedig „Attiláról a dicső győzelmek, a merészség, a vitézség, a hatalmas küzdeni tudás, a férfias erő, a bátorság, a szervezési és vezetési zsenialitás jut mindenkinek az eszébe”.
Az kérdéses, mennyire tekint minket a világ Attila, a hun leszármazottjainak, de a magyar tudományos élet alapvetően azért nem, mert nincs sok közünk Attilához és a hunokhoz, akármennyire is próbálta már ezt átvinni Kásler Miklós is és többé-kevésbé turanista elődjei.
Az természetesen nem lenne példátlan, hogy a nemzeti öntudat részévé fogad egy ország olyan történelmi figurákat, akikhez semmi köze: Üzbegisztán Timur Lenk-kultuszt tudott építeni az évek során, de kicsit közelebb Észak-Macedónia is magáévá tette jó sok szobor segítségével Nagy Sándor örökségét. A két példában az a közös, hogy a legtöbben fanyarul nevetnek rajta.
