A minap részt vettem egy konferencián, amelyen a gazdaságpolitikáért felelős államtitkár arról értekezett, hogy az állampapírhozamokat 7 százalék alá kell szorítani, mert ilyen ár mellett a költségvetés finanszírozhatatlan. Egyetértően bólogattam, hiszen alig hat hónappal korábban az egyik gazdasági hetilapban arról írtam, hogy megengedhetetlenül magas ár – 7 százaléknál alig valamivel kevesebb hozam – mellett bocsátott ki a magyar állam egy euró- és egy dollárkötvényt (azaz a kamathoz még a forint leértékelődésének kockázata is hozzáadódik). Mindez a „szabadságharc” tetőpontján történt, amelynek jegyében a kormány kurucos daccal 7 százalékos kamatozású finanszírozásra cserélte le a „kipenderített IMF” 5 százalékos kamatozású hitelét.
Nem kell képzett közgazdásznak vagy pénzügyérnek lenni, hogy lássuk: e dac minden 1 milliárd forintnyi lejáró hitel után évi 20 millió forint többlet-kamatkiadást „ér”, márpedig a tét évente nem egy-, hanem több mint ezermilliárdos nagyságrendű.
Ez azonban csak a történet egyik fele: a kamatokat a költségvetésnek többletbevételekből kell kitermelnie (ha nem akarja a kiadásokat csökkenteni vagy adókat emelni – lásd megszorítások). Normális viszonyok között pedig miből lehet többlet-adóbevétel? Nyilván abból, ha a gazdaság szereplőinek árbevétele/nyeresége/fogyasztása növekszik, és abból több adóbefizetést teljesítenek. Erősen leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a költségvetés összes többi bevételi és kiadási tényezőjét változatlannak tekintve a gazdaságnak legalább olyan ütemben kell évről évre növekednie, hogy a költségvetés a kamatokat ki tudja fizetni. A 2011 tavaszán elfogadott Széll Kálmán-terv 2024-ig – dicséretes óvatossággal – évi 3-3,5 százalék GDP-növekedéssel számolt. Ez éppen elég lenne a nagyjából 3-3,5 százalék mértékű reálkamat (nominális kamat mínusz infláció) és valamennyi árfolyamveszteség kifizetésére, ám ekkor az adósság összegét még egy fillérrel sem csökkentettük. De hol vagyunk ebben a pillanatban az évi 3-3,5 százalékos GDP-növekedéstől?
A magas nominális (és reál)kamat, illetve az árfolyamkockázat tehát már most könnyen adósságcsapdába lökheti a magyar gazdaságot, ami azt jelenti, hogy nem csupán a lejáró hitelek megújítására, de a kamatok egy részének a kifizetésére sem lesz elég költségvetési többletbevétel (a megszorításoknak vannak a társadalom tűrőképessége által megszabott korlátai), azaz hitelt kell igénybe venni. Magyarán az államadósság ismét növekedésnek, méghozzá mértani haladvány szerinti növekedésnek indulhat.
Nyilván ez a felismerés állt a kormányzati szakember kijelentése mögött, aki még azt is hozzátette – ugyancsak helyesen –, hogy az IMF-megállapodásnak az is a szerepe, hogy a magyar kockázati felár mérséklése révén a magyar államkötvényektől elvárt hozam a mostaninál elviselhetőbb szintre csökkenjen. Ezen a ponton a történet happy enddel akár véget is érhetne, a lakosság, benne e sorok írója megnyugodva hátradőlhet: a kormány immáron érti a helyzetet és tudja a dolgát. Ám van egy zavarba ejtő mozzanat.
A kormányfő legutóbbi brüsszeli sajtótájékoztatóján arról beszélt, hogy a kormány igazán nem is akarja az IMF-hitelt, vagy ahogy fogalmazott, a „német adófizetők pénzét” igénybe venni, valójában csak védőhálóra van szükségünk, mert mi továbbra is a piacról szeretnénk lejáró hiteleinket újakkal megújítani. Tegyük most egy pillanatra félre azt a kérdést, hogy mi köze az IMF-hitelnek a német adófizetők pénzéhez (csak nagyon közvetett és nagyon részleges), inkább vizsgáljuk meg, mi a kapcsolat az IMF-megállapodás létrehozása és a piaci finanszírozás között. Másképpen szólva jogosan feltételezhető-e, hogy az IMF-megállapodás létrejöttét követően a piaci lehetőségek azonnal megnyílnak, és ami még ennél is fontosabb, olyan áron nyílnak meg, ami közel esik, netán megegyezik az IMF-finanszírozás költségével.
Ez bizony nehezen képzelhető el, legalábbis rövid távon biztosan. A piacról kiszorult állami szereplők természetesen arra törekednek, hogy mielőbb visszatérjenek a piacra, elsősorban presztízsokokból; egyetlen kormány sem szereti, ha egy külső szereplő – az IMF – gyámkodására szorul. Ám a visszatérés a piacra korántsem automatikus – a piacnak és a piaci értékítéletet befolyásoló hitelminősítőknek valamennyi időre van szükségük, hogy meggyőződjenek arról, az IMF-fel egyeztetett program végrehajtása megfelelően halad, és ezzel ismét bizalmat szavazzanak az illető országnak. Mivel az IMF-program negyedéves felülvizsgálattal jár, legalább egy-két felülvizsgálaton kell sikeresen átesnünk, hogy ez megtörténjen. Ezért nagyon nehezen képzelhető el, hogy az IMF-megállapodás puszta létrehozása önmagában megnyitná a lehetőséget Magyarország számára, hogy visszatérjen a piaci finanszírozáshoz. És amikor majd hat vagy kilenc hónap múlva visszatér, az ár szükségképpen magasabb lesz, mint amennyi mellett az IMF finanszírozza az országot. Valamennyivel magasabb árat a visszatérés érdekében mindenképpen meg kell fizetni, de nagyon nem mindegy, hogy mennyivel magasabbat.
Ne felejtsük el: a kamatokat a költségvetés fizeti, amelyből már most is sokkal kevesebb jut oktatási, egészségügyi és szociális célokra. Minden egyszázaléknyi többletköltség tízmilliárd forintot – vagy többet – ér. Nagy baj lenne, ha a kormány az országot amúgy is nyomasztó adósságszolgálatot dzsentrigőgből, kivagyi kuruckodásból a feltétlenül szükségesnél jobban növelné.
