A szereplők – két házaspár és később a tűzoltóparancsnok – a darab folyamán végig önmagukban értelmes, ám összességükben tökéletesen semmitmondó, banális mondatokat váltanak, amelyek így rendkívül mulatságos hatást keltenek.
Az ember nem tud megszabadulni attól az érzéstől, hogy a kormány kommunikációs tanácsadói ebből a darabból merítették a mintát, hogy a kormány különböző tagjai hogyan nyilatkozzanak a „kopasz énekesnő”-ről, azaz az IMF-ről.
Lássunk néhány példát:
A miniszterelnök (Mr. Smith): „Két hónapja ülök az asztalnál, és várom, hogy tárgyalhassak.”
A kormányszóvivő (Mrs. Smith): „Nem tudjuk, milyen feltételei vannak az IMF-nek.”
A tárgyalásokkal megbízott miniszter (Mr. Martin): „A gazdasági feltételeket teljesítjük, a politikaiakat nem.”
Az illetékes államtitkár (Mrs. Martin): „Hamarosan megkezdődnek a tárgyalások, mert minden akadály elhárul.”
Egy másik államtitkár (a tűzoltóparancsnok): „Tulajdonképpen nem is biztos, hogy szükségünk van IMF-hitelre.”
Ionesco darabjában aztán a szerepek felcserélődnek; Mr. és Mrs. Smith-ből Mr. és Mrs. Martin lesz és vice versa, ám az értelmetlen locsogás folytatódik. A közönség térdét csapkodva, könnyeit törölgetve nevet, remekül szórakozik. Mert a közönségnek nem a bőrére megy a hablatyolás. Nekünk itthon inkább sírni volna kedvünk.
