Hallgatom a rádió beszámolóját Orbán Viktor felszólalásáról egy varsói kerekasztal-beszélgetésen, amelyen a kínai miniszterelnök és tizennégy közép-európai ország miniszterelnöke vett részt. Miniszterelnökünk a következő meglátással gazdagította a beszélgetést: szerinte azok az európai országok lesznek képesek a válságból kilábalni, amelyek a belső megtakarításokra, nem pedig külső forrásbevonásra támaszkodnak.
Első reakcióm az egyetértés volt: bizony igaza van miniszterelnökünknek; valójában szívem szerint én is olyan gazdaság-, sőt széles értelemben társadalompolitikát tartanék kívánatosnak, amely össznemzeti üggyé teszi a belföldi megtakarítások növelésének kérdését, mert ez valóban fokozná a magyar gazdaság versenyképességét (szemben az alacsony adókkal). Még akkor is nagy szükség lenne erre a szemléletváltásra, ha a régió többi országához hasonlóan mi sem vagyunk képesek arra, hogy belátható időn belül lemondjunk a külső források igénybevételéről a gazdaság fejlesztése érdekében. Aztán arra is gondoltam, hogy milyen jó volna, ha a miniszterelnök nem jelentéktelen kommunikációs tehetségét ennek a fontos ügynek a szolgálatába állítaná.
Másodszorra azonban értetlenkedni kezdtem, végül forrt bennem a méreg: miről beszél ez az ember? 2010-ben ő és jobbkeze, valamint a gazdasági kérdésekben megnyilvánuló kormánypárti politikusok sokasága egymásra licitálva ismételgették, hogy az egykulcsos adó bevezetésétől a belföldi fogyasztás növekedését remélik, amely szerintük a legalkalmasabb módszer a gazdaság felpörgetésére (más kérdés, hogy nem alkalmas, amint ez azóta elég meggyőzően beigazolódott). Még azt sem mondhatjuk, hogy a kormány csak a jelenlegi ciklusban – mintegy a válság kezeléseként – ötlötte ki ezt a gazdaságpolitikát, amit Amerikában már a nyolcvanas években „voodoo economics”-nak tituláltak („varázsolásos” vagy „sámán-gazdaságpolitika”-ként lehetne magyarítani). Emlékezzünk csak vissza: az első Fidesz-kormány 2000-ben, érzékelve a külső konjunktúra lassulását, „a gazdaság belső motorjainak” felpörgetésével, azaz a belföldi fogyasztás ösztönzésével válaszolt, amivel elindította az országot a külső és belső eladósodás útján. (Más kérdés, hogy miután elveszítette a választásokat, a szocialista-szabaddemokrata kormányban méltó követőre talált.)
És ha mindez nem volna elég, a magán-nyugdíjpénztári vagyon einstandolásával és egy jelentékeny részének felhasználásával a folyó költségvetési deficit finanszírozására, a kormány 2011-ben éppen azt az üzenetet küldte a lakosságnak, hogy az öngondoskodás, a hosszú távú takarékoskodás valójában nem igazán fontos számára.
Akkor most fogyasszunk, vagy takarítsunk meg?
Az ember – ha sikerült lehiggadnia – megpróbál elgondolkodni azon, honnan ez a gondolati káosz. Vajon a miniszterelnök újabb kommunikációs bravúrjáról van szó? Tudjuk, ahány közönség, annyi mondanivaló. Ám az elmúlt két év gazdaságpolitikai hajtűkanyarjai és vargabetűi alapján akár azt is gondolhatjuk, hogy ez a káosz valóban létezik, a különböző, egymást logikailag kizáró koncepciók békében megférnek ugyanabban a koponyában. Bármi legyen is a magyarázat, van okunk aggodalomra.
