A forgatókönyv mára ismerős az unióban: az új spanyol kormány eredménytelenül küszködik a magas költségvetési deficit leszorításával, miközben a gazdaság lassan recesszióba süllyed. A befektetők bizalmukat vesztve eladják a spanyol államkötvényeket, illetve csak magasabb hozam mellett hajlandók újakat vásárolni. Ennek következtében a hozamok 6% fölé emelkednek. Ez az a szint, ami felett a közmegegyezés szerint hosszú távon egyetlen ország költségvetése sem finanszírozható (jó lenne, ha ezt a magyar kormány sem tévesztené szem elől, amikor IMF-támogatás nélkül devizakötvény kibocsátásával kacérkodik, ami 8-9% alatti kamat mellett egyszerűen nem lehetséges).
A piac immáron újabb görög esetről beszél, ami növeli a nyugtalanságot, Spanyolország ugyanis más nagyságrend, a spanyol államadósság méretei nem hasonlíthatók Görögországéhoz. A csapdahelyzet azonban ugyanaz: leértékelhető nemzeti valuta híján Spanyolország sem képes rövid távon növelni nemzetközi versenyképességét, a valódi átalakításokhoz pedig – amelyek egyszerre fájdalmasak (szociális juttatások lefaragása, a munkaerő mobilitásának kikényszerítése) és összetettek (az új versenyképes ágazatok és vállalatok létrejötte nem csupán pénzkérdés) – évekre, ha nem évtizedekre van szükség.
Ráadásul ezt a bűvészmutatványt olyan körülmények között kellene végrehajtani, amikor a spanyol kormánynak – amely ezer módon kellene, hogy támogassa ezt a folyamatot – takarékoskodnia kell, mert ezt várja tőle a piac, és erre vállalt kötelezettséget a legutóbbi uniós paktum keretében is. És ha ez nem lenne elég, ott van még a választópolgár ellenállása, aki érthető módon nem akar lemondani szerzett jogairól, és kimondva-kimondatlanul azzal fenyegeti a kormányt, hogy a soron következő választásokon kiszavazza őt a hatalomból.
Természetesen korántsem egyedül Spanyolországról van szó; az eurózóna összes, úgynevezett perifériaországa ezzel a dilemmával küzd, amire – mint látható – rövid távon nincs megoldás.
Tegyük még hozzá: az eurózónán kívüli perifériaországok mozgástere sem sokkal nagyobb, bár az önálló monetáris politika (a nemzeti valuta leértékelhetősége és a belföldi pénznemben fennálló államadósság elinflálhatósága) elméletben legalábbis növeli ezen országok mozgásterét. De csak elméletben, hiszen ezek az országok is kötelesek 3% alá szorítani költségvetési deficitjüket, és – mivel államadósságuk jelentős mértékben (Magyarország esetében ez több mint 60%) devizában áll fenn – a nemzeti valuta leértékelődése az államadósság növekedéséhez vezet, ami újraindítja az eladósodásspirált.
A kitörés ebből az összeurópai csapdahelyzetből sokak szerint egy új Marshall-terv (Európa újjáépítéséhez az Egyesült Államok által a második világháború után nyújtott nagyszabású segély) lehetne. Ám az Egyesült Államok maga is súlyos gondokkal küzd, és egyébként is nehéz elképzelni, hogy akadna donor, aki a globális világ ezernyi problémája közepette ezermilliárd dollárokat akarna a saját jóléti rendszere válságával küzdő Európába önteni.
Jól tesszük tehát, ha felkészülünk arra, hogy újabb és újabb válsághullámok érnek el bennünket, amelyek nem csupán riadalmat, de károkat és veszteségeket is okoznak. Másfelől tekinthetjük ezeket az ismétlődő megrázkódtatásokat egy hosszú és fájdalmaktól sem mentes tanulási folyamat állomásainak, amelyek végén Európa és benne mi végül kievickélünk ebből a „once in a lifetime” méretű, globális válságból.
