És biztosan nem utoljára. Nem kétséges ugyanis, hogy a lakossági devizaeladósodás a gazdasági válsággal párosulva az elmúlt években az ország talán legnagyobb traumája lett, ami pont annyira gazdasági, mint lélektani, és így végső soron politikai kérdés. Talán nem túl frivol az összehasonlítás, de az embernek a magyar futball jut eszébe: szörnyű a helyzet, de mindenki ért hozzá, leginkább a kormány. Így aztán a jelenlegi vezetés (de egyébként az elődje is) kifejezetten aktív ezen a területen, ami politikai és gazdasági szempontból egyaránt jó hozadékkal kecsegtet. Az alkalmazott megoldások – az enyhébbektől az egészen durvákig – a terheket javarészt a bankrendszerre helyezik, aminek az alapja az az immáron axiomatikus, döntően erkölcsi alapú vélekedés, hogy a helyzet kialakulásáért tulajdonképpen a bankrendszert terheli a felelősség, ezért indokolt, hogy a megoldás terheit is a bankrendszer viselje. A hazai vitákat követve az emberben könnyen az az érzés alakul ki, hogy az ezeréves magyar átok egy újabb – ezúttal a külföldi bankok által ránk zúdított - csapásáról van szó és nem egy olyan jelenségről, amely Európa számos más országában is – kisebb mértékben ugyan – de jócskán fellelhető.
A nem svájci bankoknak és más adósoknak nyújtott svájcifrank-hitelek állománya
A kérdést segít kontextusba helyezni egy 2010-ben készült elemzés, amely a svájcifrank-hitelek európai „diadalútjával” foglalkozik. Az írásból egyértelműen látható, hogy Európa nagyon sok országában elterjedt az alacsony kamatozású svájcifrank- (és jen-) hitel. Az évtizedek óta alacsony kamatkörnyezetben élő Ausztriában például jó 15 éve népszerűek az ilyen hitelek: a hitelállomány 20%-a deviza (azaz nem euró), és összesen 13,6% a svájcifrank-hitelek részaránya. De van svájcifrank-hitel Franciaországban, Angliában vagy éppen Dániában. A kelet-európai országok közül Lengyelországban ugyanezek a számok 30,9%, illetve 20,0%, Horvátországban 73,1%, illetve 13,0%, Romániában 65,4%, illetve 4,5%, és végül Magyarországon 66,3% és 34,3%. Az ok az alacsony kamaton túl a svájci jegybank politikája, amely éveken keresztül megakadályozta a svájci frank felértékelődését, és a kettő együtt ellenállhatatlan vonzerőt jelentett banknak és ügyfélnek egyaránt.
Az eurózóna válsága ezt a helyzetet megfordította, a svájci központi bank immáron lemondott az intervencióról, ezért 2010 óta a svájci frank jelentősen megerősödött az euróhoz képest, ami komoly gondot okoz a svájci frankban eladósodott lakossági, vállalati, de más, például önkormányzati adósok számára is.
A számokból az is jól látható, hogy Magyarország élen járt ebben a folyamatban, azaz a lakossági eladósodás, ezen belül a devizában és még tovább a svájci frankban történt eladósodás terén. (A lakossági eladósodásról korábban már írtam, ebben a bejegyzésben összehasonlító adatok is szerepelnek.) Ez tény, ám azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy a hazai piacon aktív külföldi bankok – az Ersték, a Raiffeisenek, az Intesák stb. –, amelyek egyébként a többi kelet-európai ország bankpiacain is vezető szerepet töltenek be, éppen Magyarországon váltak gonosz módon felelőtlenné. Ezzel szemben sok országban, például Csehországban vagy Szlovákiában egyáltalán nem (ezekben az országokban egyáltalán nem került sor devizahitelezésre), némely más országban – Lengyelország, Románia vagy Horvátország – pedig sokkal kevésbé (ezekben ugyanis alacsonyabb a deviza-, illetve svájcifrank-hitelek részaránya).
Lengyelországban például sokkal kisebb volt a különbség a belföldi, illetve a devizakamatok között, így a devizahitel kevésbé volt vonzó, Romániában – az Európai Unióhoz 2007-ben történt csatlakozást megelőzően – a hatóságok adminisztratív úton korlátozták a devizában történő eladósodást, a még nem EU-tag Horvátország pedig jelenleg is érvényben tart adminisztratív korlátozásokat (láthatóan azért egyik sem túl nagy sikerrel).
Az extrém mértékű magyarországi eladósodás ezért aligha elsősorban a hazai bankok profitéhségével (amely vitán felül adottság, de ez más országokban is így van), sokkal inkább az egymást követő kormányok elhibázott gazdaság-, illetve társadalompolitikájával, az életre-halálra versengő politikai elitek egymásra ígérgető populizmusával magyarázható. A bankrendszernek Magyarországon és másutt is természetesen meg van a felelőssége azokért a problémákért, amelyekkel ma a fejlett országok gazdaságai küzdenek. Ezért helyes, ha a terhek vállalásában a bankok is részt vesznek, de a mértékek, az arányok és az alkalmazott módszerek korántsem közömbösek.
Nyilván Kelet-Európa más országaiban is okoz társadalmi és gazdasági problémákat a devizaadósság, nyilván ott is hibáztatják a bankokat, és bevonják őket a válság terheinek viselésébe. Mindenesetre sehol nem lehet találkozni azzal a korlátolt erkölcsi dühvel, azzal a térítő buzgalommal, amellyel a mi kormányunk bünteti a bankokat, nem kímélve ezen közben a magántulajdon szentségét és a jogbiztonságot sem. A jelzáloghoz fűződő jogok korlátozása, a szerződéses viszonyokba történő sorozatos beavatkozások, különösen a végtörlesztés kikényszerítése, most pedig a tranzakciós adó körüli mizéria rövid távon hozhat politikai és gazdasági előnyöket a kormány számára. Ingyenebéd azonban nincs; az árat most vagy később az a lakosság, azok a gazdasági szereplők fizetik meg, akiket a kormány szándékai szerint mentesíteni szeretne az adósságválság terheitől. A recesszióba süllyedő gazdaság, a beruházások folyamatos csökkenése, a növekvő infláció e folyamat elejét, de korántsem a végét jelzik.
