Csuklóztat-e bennünket az EU? Valószínűleg igen. Adtunk-e rá okot? Bőven. Lesz-e megállapodás? Inkább igen, mint nem.
Hetek, sőt immár hónapok óta húzódik a tárgyalások megkezdése az IMF/EU párossal az olyannyira szükséges készenléti hitelmegállapodás létrehozásáról. Az IMF következetesen az előfeltételek teljesítéséről beszél, ami magyarul az EU, azaz a brüsszeli bizottság bólintását jelenti, hogy a tárgyalások megkezdhetők. (A kevésbé tájékozottak kedvéért: az IMF és az EU közötti megállapodás szerint az előbbi nem nyújt hitelt EU-tagországnak Brüsszel hozzájárulása nélkül.) Brüsszel azonban láthatóan nem siet, illetve alighanem jóváhagyását a három kötelességszegési eljárás lezárásához köti. Ám a három közül kettő – a bírák nyugdíjazása és az adatvédelmi hivatal törvényi státusza – egyértelműen nem a gazdaságpolitikát, hanem a politikai intézményrendszert érinti (a harmadik, a jegybank státusza természetesen gazdaságpolitikai kérdés). Ez pedig azt valószínűsíti, hogy Brüsszel a pénzügyi támogatás feltételéül lényegében azt szabja, hogy Magyarország „álljon vissza a sorba”, azaz a politikai intézményrendszer tekintetében teljesítse az EU-konformitás minimumát, már ahogy ezt a bizottság értelmezi, illetve meghatározza.
Erre alighanem nincs precedens az unió történetében. Nem az precedens nélküli, hogy egy ország a belső jogrendjében az EU-konformitás határait feszegeti (példaként Berlusconi Olaszországát szokás emlegetni). Precedens nélkül az áll, hogy Brüsszel a nyomásgyakorlás eszközeként használja a pénzügyi támogatás kérdését.
Mielőtt még felháborodnánk és tüntetés szervezésébe fognánk, vegyük fontolóra a következőket. A 2008-ban indult globális válság gyökeresen megváltoztatta/rontotta az unió helyzetét; az eurózóna válságára válaszul az unió meghatározó országai – elsősorban Németország és Franciaország – az integráció szorosabbra fűzését (ami szükségképpen a nemzetállami autonómia csökkentését jelenti), ezzel párhuzamosan a brüsszeli bizottság „watchdog” szerepének erősítését szorgalmazza az uniós jogrend és értékek teljesülését monitorozandó.
A magyar kormány – saját szempontjából balszerencsésen, az ellenzők szempontjából szerencsére – pont akkor kezdett az ország intézményrendszerének sokak szerint nagyon is vitatható átalakításába, amikor az unió nyilvánvalóan sokkal kevésbé toleráns két (a jogrend és az értékek) vonatkozásában, mint korábban bármikor.
És ha ez nem volna elég, a kormány elképesztően agresszív kommunikációjával újra és újra „lábon lövi magát”, azaz nehezíti saját, amúgy sem könnyű tárgyalási pozícióját. Végül is képzeljük magunkat a másik fél helyzetébe: van egy tagország, amelynek belső politikai intézményi rendszere néhány fontos eleménél legalábbis vitatható, hogy összhangban van-e az uniós jog- és értékrenddel. Ennek az országnak a kormánya ahelyett, hogy jó érveléssel, tapintatos kommunikációval és szívélyes személyes kapcsolatok ápolásával igyekezne a lehető legtöbbet elfogadtatni az álláspontjából, folyamatosan sértegeti, leszólja tárgyalópartnereit és azt az intézményt, amelyet ezek az emberek képviselnek.
Csodák nincsenek, a mégoly fegyelmezett és professzionális uniós technokraták is csak emberek. Egy ilyen helyzetben bárki az uniós döntéshozók helyében a végletekig pedáns lenne, a lehető legkevésbé rugalmasan értelmezné a jogszabályokat, kitöltene minden határidőt. Egy szó mint száz, nem volna túlságosan segítőkész. Nem hiszem, hogy a bizottság ügyrendjében vagy az uniós joganyagban tételesen szabályozva lenne, hogy milyen feltételek teljesülésekor adja meg támogatását a bizottság az illető tagországnak, hogy az IMF-től pénzügyi segítséget vehessen igénybe. Jól láthatóan a bizottság a saját szája íze szerint értelmezi ezzel kapcsolatos jogosítványait – és láthatóan nem siet, inkább ráér.
Így aztán zajlik a nyilatkozatpárbaj. A magyar fél nem érti. Az IMF/EU szerint a magyar fél pontosan tudja. Ám ami ennél fontosabb, hétről hétre, hónapról hónapra húzódik a tárgyalások megkezdése, ami tízmilliárdos többletköltségeket okoz a magyar költségvetésnek a magasabb hozamok melletti kötvénykibocsátások miatt.
Mire lehet számítani? Józan ésszel végiggondolva a megállapodás mindkét fél érdeke. Magyarország jelenleg nem – vagy csak irracionálisan magas árak mellett – tud piaci forrásokhoz jutni, ami önmagában tovább rontja a gazdaság kilábalásának esélyeit, sőt szélsőséges esetben akár államcsődhöz is vezethet. Az EU-nak azonban nem érdeke, hogy Magyarország csődbe jusson, hiszen az uniónak nem az országgal, hanem annak jelenlegi kormányával van konfliktusa – azaz sem politikai, sem erkölcsi szempontból nem lenne helyes, ha olyan helyzetet teremtene, amit az ország megbüntetéseként lehetne értelmezni. Az EU vezetői nyilván tudatában vannak annak a veszélynek is, amit az unióellenes hangulat terjedése jelent a periféria országaiban.
Ám az érdekek ettől függetlenül korántsem szimmetrikusak: Magyarországnak kétségtelenül nagyobb érdeke fűződik az IMF-megállapodás létrehozásához, mint az EU-nak ahhoz, hogy egyik tagországa elkerülje a csődöt. Marad tehát az egyenlőtlen fegyverzetű felek közötti alkudozás, amelynek során a magyar kormány, ahogy eddig is, „screaming and kicking”, lépésről lépésre megteszi azokat az engedményeket, amelyeket Brüsszel minimálisan elégségesnek tart ahhoz, hogy azt a bizonyos EU-konformitást teljesítettnek tekintse. Ekkor valóban akár pár hét alatt létrejöhet a létfontosságú IMF-védőháló.
Csak remélni lehet, hogy a világ tőkepiacain fennmarad addig a viszonylagos nyugalom. Ha nem, akkor a kormány kupeckedése nagyon sokba kerülhet.
