A kormány döntése, amellyel 2011-ben államosította a magánnyugdíjpénztárak által kezelt vagyont, ha a társadalom egészét talán nem is, de a közgazdászszakmát feltétlenül sokkolta. Az intézkedés révén mára lényegében megszűnt a nyugdíjrendszer harmadik (másodiknak nevezett) pillére, aminek keretében a tagok saját számláikon láthatták és tudhatták a javukra teljesített befizetések és azok hozamának alakulását, amivel a nyugdíjkorhatár elérését követően kiegészíthetik(-hették volna) az államtól kapott nyugdíjukat. (A félreértéseket elkerülendő: az első pillér a kötelező társadalombiztosítás, időben másodikként jött léte, ám harmadiknak nevezik az önkéntes nyugdíjpénztárakat, illetve fontosságában második [volt] a magán-nyugdíjpénztári rendszer.) A vagyon helyébe most az állam azon kötelezettségvállalása lépett, amelynek értelmében a mindenkori nyugdíjrendszer feltételei szerint – melyeket az alkotmányos korlátok között belátása szerint alakíthat – nyugdíjat fog fizetni a jogosultaknak.
A közgazdászszakma többségének érvei közül több egészen biztosan nem vitatható: az intézkedés puccsszerű volt és végrehajtása minimum a jogállamiság határait feszegette, ráadásul gyengítette az öngondoskodás eszméjét mint társadalmi értéket, illetve erősítette az amúgy is erős paternalizmust, azaz a lakosság hajlamát, hogy az államtól várja gondjai megoldását. Az intézkedés hozzájárult ahhoz is, hogy a magyar gazdaság iránt amúgy sem acélos nemzetközi befektetői bizalom tovább gyengüljön.
Ám vannak közgazdászok, akik szerint a kormány érveiben is volt valamennyi igazság: a legfontosabb, hogy a magánnyugdíjpénztárak többségének működése finoman szólva nem volt hatékony, ezek a vállalatok – amelyek leggyakrabban valamely pénzügyi-biztosító konglomerátum birtokában vannak/voltak – többletköltségeiket (vagy inkább extraprofitjukat) a tagokkal fizettették meg, azaz az ő befektetéseik hozama bánta.
Ez azonban – állítják ezek a közgazdászok – önmagában nem igényelte volna a fenti drasztikus lépést; az állam alapvetően jogosnak tekinthető kifogásaira válaszul lehetett volna erősíteni az állami fogyasztóvédelmet, illetve megszüntetni a második pillér kötelező jellegét, és tovább könnyíteni a visszatérést az állami nyugdíjrendszerhez (a Bajnai-kormány tett lépéseket ebbe az irányba). De nem ez történt, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a kormány fenti kommunikációja mögött mélyebb ellenérzések, illetve más szempontok húzódnak meg.
Minthogy a transzparencia, az őszinteség mifelénk nem politikusi erény, s kiváltképp igaz ez a jelenleg regnáló kormányra, csak feltételezni lehet, hogy a valós indok kettős volt; először is a nyugdíjpénztári vagyon ’einstandolása’ jelentősen kibővítette a kormány mozgásterét a mai napon, mert finanszírozhatta belőle a gazdasági növekedés újraindítása érdekében stratégiainak gondolt projektumát, az egykulcsos személyi jövedelemadót, illetve, részben csökkenthette belőle az államadósságot. Ez utóbbi természetesen önmagában helyes, hiszen némi kamatmegtakarítást eredményezett volna, ha a kamatmegtakarítás nagyobb részét nem vitte volna el a rossz kivitelezés. A mai nap hangsúlyozása fontos: a jövőre nézve az állam ugyanis jelentős kötelezettségeket vállalt, ami majd később fogja a költségvetést terhelni. Ennek kapcsán valamennyi megértés (nem egyetértés!) helyénvaló lehet: a magyar kormány, ahogy sok más kormány és még több ember a mai nap nyomása alatt szívesen elfeledkezik a jövőről.
Másfelől azonban tagjainak eddigi megnyilatkozásaiból az is világos, hogy a kormány, ha úgy tetszik elvi alapon eléggé bizalmatlanul viseltetik a piac iránt, elsősorban a közszolgáltatások – közüzemek, nyugdíj, egészségügy, oktatás – terén, mert úgy véli, hogy az állam olcsóbban és jobban tudja ellátni ezeket a feladatokat.
Nos, ha ez így van, legalábbis a közüzemek és a nyugdíj vonatkozásában a kormány véleményével elég illusztris társaságban van; a Nobel-díjas amerikai közgazdász, Joseph Stiglitz, a globális kapitalizmust bíráló ismert könyvében (Globalization and its discontents, 2002) hasonlóan kritikus nézeteket fogalmazott meg például az energiaellátás és a magánnyugdíjpénztárak vonatkozásában. Magyarországon is tisztán szakmai alapon számos ellenzője volt, illetve van a második pillér létrehozásának.
Ez nem is meglepő, hiszen a nyugdíjak problémaköre egyike a közgazdaságtan és a gyakorló gazdaságpolitika leginkább vitatott kérdéseinek.
Valójában már az első lépésnél vita van, vajon lehet-e az egyént korlátozni abban, hogy a mai napi fogyasztása terhére, a jövőbeni fogyasztása érdekében takarékoskodjon? Végül is bárki mondhatja, hogy ő ma akar jól élni, nem a jövőben, hiszen még abban sem lehet biztos, hogy a másnapot megéri.
A piac és az egyén korlátlan szabadságát valló libertáriánusok szerint senkinek nincs joga ilyen korlátozásokra, azaz az egyén szabadon eldöntheti, milyen arányban osztja meg jövedelmét a mai napi és a jövőbeni fogyasztása között. Ám ez a nézet ma már marginálisnak tekinthető, a fejlett világban mindenütt működnek kötelező tb-rendszerek, amelyeket ilyen vagy olyan magánnyugdíjrendszerek egészítenek ki, elsősorban az angolszász világban.
Tárgyilagosan megállapítható tehát, hogy a jelenlegi kormány ellenérzése a piaci megoldásokkal szemben önmagában sem nem szokatlan, és nem is feltétlenül helytelen.
Bontsuk ezért ketté ezt a problémakört, és először is jelentsük ki, hogy a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosítása – ahogy végbement (jogbiztonságot sértő módon), amilyen gazdaságpolitikai célt szolgált (téveset) és ahogy a vagyont az állam felhasználta (pazarlón) – súlyosan elhibázott volt.
Ám marad a jogos igény, hogy – ha már megtörtént, mert a kormány az állami megoldásban hisz – a mostanra elavult állami nyugdíjrendszert korszerűsíteni kell. Európa legtöbb országához hasonlóan nekünk is szembesülnünk kell azzal, hogy a megváltozott demográfiai helyzet – alacsonyabb népességszaporulat és magasabb életkor – önmagában fenntarthatatlanná teszi a klasszikus állami felosztó-kirovó rendszert (ami az aktív keresők befizetéseiből fizeti a nyugdíjakat), hiszen egyre kevesebb kereső lesz kénytelen eltartani egyre több nyugdíjast. Ráadásul a jelenlegi válság elhúzódása következtében akár még évekig alacsony, vagy éppen negatív lesz a gazdaság növekedése, így az aktív keresők befizetései sem növekednek, amit tovább súlyosbít a magas munkanélküliség fennmaradása, hiszen a munkanélküliek egyáltalán nem teljesítenek befizetést.
A lehetőségek egyike a nyugdíjkorhatár felemelése, ám aligha lesz elkerülhető a nyugdíjak reálértékének jó esetben szinten tartása vagy éppen csökkentése sem. Érdemes fontolóra venni annak a svéd technikának az alkalmazását, ami az állami nyugdíjbefizetéseket névleges egyéni számlákon tartja nyilván és az érintettek dönthetnek, hogy az állami nyugdíjalap kezelője milyen befektetési stratégiát alkalmazzon az illető befizetések tekintetében (a rend kedvéért, ez nem maga a svéd nyugdíjrendszer, annak csak egy eleme). Nyilván a szakmának sok más ötlete, elgondolása van a helyzet javítására.
A lényeg tehát, hogy az új helyzetben elfogulatlan szakmai vitára, transzparenciára, a lakosság felnőttként kezelésére, bevonására van szükség, hiszen végső soron a társadalom előtt álló egyik legfontosabb dilemmáról, a különböző generációk közötti együttműködésről és tehermegosztásról van szó. Az előzmények ismeretében nagy kérdés, hogy lesz-e ilyen.
