Megszorítás vagy ösztönzés, az itt a kérdés, ami csak kicsivel kevésbé mély és bonyolult, mint amin a dán királyfi vívódott. Pedig elsőre nem tűnik bonyolultnak: van két, immáron klasszikusnak nevezhető felfogás, választani kell közöttük. Ám a jelek szerint a dolog még sem ennyire egyszerű.
Európában az e pillanatban uralkodó felfogás szerint a válságot a túlköltekezés és a vele járó eladósodás okozta, így a válságkezelés alapvető eszköze a költségvetési szigor és az adósságcsökkentés kell, hogy legyen.
Ez lehet jó orvosság, de annyira erős, hogy a beteg – mielőtt meggyógyulna – talán bele is hal. Magyarán a megszorítások nyomán fellépő kereslethiány olyan súlyos recesszióba dönti a gazdaságot, hogy az állami költségvetésbe egyszerűen nem folyik be elégséges adóbevétel, ami az adósságszolgálathoz szükséges. Erre válaszul az állam újabb megszorításokra kényszerül, ami tovább erősíti a recessziót, és ez végül egy gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt tarthatatlan, ördögi spirált eredményez. Ezt látjuk jelenleg Görögországban, de ez a helyzet bontakozik ki a többi perifériaországban és egyébként Magyarországon is.
Ám a másik megoldással is baj van; az állami költekezés, adócsökkentés, közmunka – különösen, ha viszonylag kisméretű, gyenge versenyképességű országokról van szó – leginkább a fogyasztást növeli, ami épp annyira fenntarthatatlan, mint az első verzió, csak nem recessziós, hanem újabb eladósodási spirált indít el.
A kulcskérdés az állami adósságleveleket vásárló befektető magatartása, hiszen az ő hozamelvárása határozza meg azt a kamatkörnyezetet, amelyben az állam az adósságát megújítja, illetve amelyben a gazdaság szereplői gazdasági vagy fogyasztási akcióik számára pénzhez jutnak.
Ez a befektető pedig egyik verzió esetében sem túlzottan segítőkész.
Az első esetben ahelyett, hogy értékelné a megszorításokat, a társadalom tagjainak áldozatvállalását, azon fanyalog, hogy az illető ország gazdasága hamarosan recessziós spirálba kerül. Vagy éppen a társadalom tűrőképességének csökkenését prognosztizálja, ami a megszorítási program végrehajtását nehezíti meg, illetve lehetetleníti el. Így aztán csak magasabb kamat mellett hajlandó állampapírt vásárolni, amivel paradox módon maga is hozzájárul ahhoz, hogy ezek a pesszimista várakozások be is teljesüljenek (a magasabb kamat kigazdálkodása még nagyobb terhet jelent).
De a másik forgatókönyv sem nyeri el a tetszését; itt az adósságállomány újratermelődését panaszolja fel, és azt jósolja, hogy az állam előbb-utóbb nem lesz képes megújítani az adósságát. Ezért aztán itt is megemeli hozamelvárását, sőt lejáró állampapírja helyett nem is vásárol újabbakat. Ezzel aztán ennek a forgatókönyvnek a megvalósulásában is akarva-akaratlan segédkezet nyújt.
Van-e egyáltalán megoldás?
Christina D. Romer egyetemi tanár, Obama elnök gazdasági tanácsadó testületének egykori vezetője szerint van. A New York Timesban megjelent írásában azt javasolja, hogy az európai államok a megszorításokat (adóemelés, kiadáscsökkentés) – egy előre meghirdetett program alapján – időben elhúzva hajtsák végre ahhoz igazodva, ahogy a gazdaságuk lassan kiemelkedik a válságból. Példaként az Egyesült Államokban 1983-ban meghirdetett társadalombiztosítási törvényt említi, ami alapján az adóemelésekre és a nyugdíjkorhatár növelésére egy harmincéves program keretében került sor. Sikeres példaként említi Svédország hároméves deficitlefaragási programját is 1995-ből, illetve egy hasonló ausztrál programot.
A dolog kulcsa a befektetők meggyőzése, a hitelesség, ti. hogy a program végrehajtására valóban sor kerül. Ehhez társadalmi-politikai konszenzusra, a nemzetközi szervezetek támogatására és egyáltalán nem utolsósorban transzparenciára van szükség.
Az ütemezés eredményképpen felszabaduló költségvetési pénzekből pedig oktatásra, kutatás-fejlesztésre, infrastruktúrára és minden másra kell költeni, ami az adott ország hosszú távú versenyképességét erősíti.
Jelenleg Európában a mérleg átbillenni látszik azok javára, akik értelmetlennek, sőt kontraproduktívnak tartják a megszorításokat, és valamilyen növekedési alternatívát szorgalmaznak. Immáron nem csupán az érintett országok kormányai érvelnek így, ezt a gondolatot egyre inkább osztják a brüsszeli döntéshozók is. Az amerikai professzor asszony javaslata ezt az álláspontot erősíti.
