Egy szegedi bíróság másodfokon, jogerősen elmarasztalta az OTP-t, amely más (eladási) árfolyamot alkalmazott az általa nyújtott devizahitelek törlesztésekor, mint a hitel (vételi árfolyamon történő) folyósításakor.
Ez az ítélet egy újabb fejezet abban a rémtörténetben, amely évek óta a devizahitelek körül folyik. Látszólag a nehéz helyzetbe került ügyfelek (fogyasztók) védelméről van szó, valójában alapvető piacgazdasági instrumentumok kiiktatása, és ennek következtében a piacgazdaság működésének alapvető korlátozása, ami a szemünk előtt zajlik. Itt és most csak a bankszektorról esik szó, de ugyanez a szemlélet érvényesül a gazdaság más kulcságazataiban is. Senki nem ringathatja magát abba az illúzióba, hogy ennek nem lesz (valójában már most is van) súlyosan negatív hatása a gazdaság teljesítményére, tőkevonzó képességére, ezen keresztül a növekedésre, és végső soron a lakosság életszínvonalára. Az a bizonyos befektetői bizalom, amelyről immáron a kormány képviselői is mint a növekedéshez szükséges alapvető feltételről beszélnek, ilyen és ehhez hasonló intézkedések miatt veszett el, és egyáltalán nem látszik, hogy mitől és mikor tér vissza.
A főszerepet az állam játssza, amely a magánjogi szerződésekbe beavatkozva évekre felfüggesztette a bankokat megillető jelzálog érvényesítését, megtiltotta a banki vételi és eladási árfolyamok alkalmazását (középárfolyamot kell alkalmazniuk), végtörlesztést írt elő olyan árfolyamon, amely százmilliárdos veszteséget okozott a bankszektornak, és ami ennél fontosabb, lényegében lebénította a hitelezési tevékenységet. És most a független magyar bíróság sem vette a fáradságot, hogy megértsen egy nem túlságosan bonyolult összefüggést.
A vételi és eladási árfolyamok alkalmazása a piacgazdaságokban trivialitás, bármely kereskedő – a bank pénzzel kereskedik – más áron veszi meg a kereskedés tárgyát képező terméket, mint amin eladja. Vessünk egy pillantást a tőzsdei részvény-, gabona-, olaj- stb. jegyzésekre, az egyik a vételi, a másik az eladási ár. A pénzváltókat sem kérdezi senki, hogy miért alkalmaznak vételi és eladási árfolyamokat. Sőt horribile dictu, magukat a bankokat sem kérdezi senki, hogy miért járnak így el, amikor devizahitelt nyújtanak, mondjuk a vállalatoknak. Az csak természetes, hogy a bankok egyik esetben eladási, másik esetben vételi árfolyamot alkalmaznak.
A lakossági devizahitelek – politikai és fogyasztóvédelmi okokból – azonban láthatóan más elbírálás alá esnek. Azon lehet vitatkozni, hogy az állam helyesen jár-e el (szerintem helytelenül), ha előírja, hogy a bankok egy adott pillanattól kezdve ne alkalmazzák a vételi és eladási árfolyamokat, de azt semmiképpen nem mondhatja (nem is mondta), hogy ez visszamenőleg is érvényes, illetve, hogy a bankok eredetileg is jogsértő magatartást folytattak.
Ennek a szabályozási, jogi és szakmai káosznak a kialakulásához alighanem hozzájárultak a magukat szakembernek vallók és valamennyire a média is, akik, illetve ami a devizahitel helyett devizaalapú forinthitelekről és ehhez hasonló nyelvi leleményekről értekeztek (’tölgyfa mívű vaskerék’, mondta az ilyesmire Karinthy), sőt voltak olyanok, akik még azt is tudni vélték, hogy a bankok talán nem is vettek fel svájci frankot a hitelek nyújtásához, azaz valójában sem a hitel folyósításakor, sem a törlesztésekor tulajdonképpen nem is kerül sor átváltásra. Akkor meg milyen alapon alkalmaz vételi és eladási árfolyamot a bank?
Többször több helyen (ennek az újságnak a hasábjain is) leírtam azt, ami még egy kezdő bankszakember számára is tökéletesen világos: a bankok a deviza-jelzáloghitelek nyújtásához a piacról veszik fel a devizát, ezt az ügyfelek megbízásából (amit az ügyfelek a hitelszerződés megkötésével egy időben adtak meg) forintra váltják, és közvetlenül az ügyfél által megvásárolt ingatlan vételárának kiegyenlítésére fordítják.
Törlesztéskor nyilván az előbbi folyamat fordítottja zajlik le, az ügyfél által befizetett forintot a bank ténylegesen svájci frankra konvertálja, jóváírja a törlesztést az ügyfél számláján, és ezzel egy időben visszafizeti piaci partnerének a korábban tőle felvett devizát.
Mivel pedig a bank az ügyfél számára a hitelnyújtás mellett, illetve azon túl további szolgáltatást is nyújt (devizát vesz forint ellenében, amikor hitelt folyósít, és devizát ad el, amikor a törlesztésre sor kerül), magától értetődik, hogy az addicionális szolgáltatásáért pénzt kér. Ezt fejezi ki a vételi és eladási árfolyam közötti különbség. Lehet azt követelni vagy előírni – ha erre vannak jelek –, hogy a bank mutassa be e különbség mértékét, hogy az ne lehessen méltánytalanul nagy, de azt nem lehet követelni, hogy a bank ingyen szolgáltasson. Aki ezt követeli (legyen akár a független magyar bíróság), pláne, ha jogellenességről beszél, annak nem sok fogalma van a piacgazdaságról, és ezért a tudatlanságért az ország nem kis árat fizet.
