Interjú

„A boldogság kortalan”

Max Walker-Silverman filmrendező

Film

Néha messzire kell mennünk az otthonunktól, hogy rájöjjünk, valójában hová tartozunk – vallja Max Walker-Silverman, akinek játékfilmes bemutatkozása egyfajta óda coloradói szülőföldjéhez. A Szerelmes dal középkorú hősnője egy tóparti lakókocsiban vár múltbeli ismerősére és az egykori érzelmek fellángolására – az is lehet, hogy hiába. A költői romantikus dráma helyszínéről, veterán színészekről és az alkotó saját gyerekkori emlékeiről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: A Colorado állambeli Telluride-ban született és nőtt fel – szerepet játszott rendezővé válásában, hogy a városban minden évben nagy presztízsű filmes fesztivált rendeznek?

Max Walker-Silverman: Nem igazán. Telluride csak egy kisváros ugyan, de pezsgő a kulturális élete: van rock and roll, jazz, sőt még gombafesztivál is. A Telluride Film Festival csak egy a hasonló hétvégi események között, bár valóban fontosnak és elismertnek számít, és persze a helyi gimnazistáknak is rendeznek vetítéseket. Helyi srácként én is részt vettem rajta, de ezt nem nevezném sorsfordító eseménynek. Igazából nem is tudnék egyetlen perdöntő pillanatot felidézni, inkább sok apró lépés és ballépés vezetett a filmezésig. Mindig szerettem írni, odavoltam az irodalomért, a művészetért, nekiláttam hát színházat csinálni, történeteket mesélni, eközben pedig valahogy belebotlottam a filmkészítésbe. Ez napjaink művészeti formája, ez izgatja az embere­ket, elkezdtem tehát én is komolyan venni. De nem ez életem egyetlen és legnagyobb szenvedélye, csak valami, amin keresztül mesélhetek, vagy épp kérdéseket tehetek fel. Nem érzek hűséget a mozi öröksége iránt.

MN: Filmjei leginkább arról szólnak, amit ismer és amihez kötődik, a Szerelmes dal a coloradói vidékhez.

MWS: A New York University filmiskoláján végeztem, ott tanultam meg mindent, hiszen előtte nem forgattam. Ott ismertem meg azokat az embereket is, akikkel ma is együtt dolgozom. Bármilyen hasznos és élvezetes volt azonban a New Yorkban töltött idő, nehéz volt ott élni. Rá kellett jönnöm, hogy én valójában ide, Coloradóba tartozom. Szóval hazatértem, és a filmem is itt készült – nem volt szükségem helyszínkeresésre vagy hasonlókra, ott forgattam, ahol felnőttem.

MN: A stáb New York-i tagjait is lenyűgözte a környezet?

MWS: Colorado gyönyörű, az emberek pedig szeretnek gyönyörű helyekre látogatni. Ráadásul igyekeztünk jól is tartani őket, úgyhogy hiába voltak hosszúak a napok és nehéz a munka, a remek ételek, az elképesztő naplementék mindenért kárpótoltak. Olyan volt, mint egy nyári tábor, hétvégente például hajókáztunk vagy kirándultunk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.