Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. október 27-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Klasszikus, szinte filmiskolai expozíció, a főhős reggeli rutinjának bemutatása. Egy barázdált arcú hatvanas nő kilép a lakókocsijából a hegyvidéki kempingben. Kisétál a tópartra, és a vízből kihúz egy kis rákcsapdát, majd szerény méretű zsákmányával visszasétál a lakókocsihoz, és felteszi főni a rákokat és a kávét is. A kinti padon jóízűen elfogyasztja a reggelit, aztán pedig vár. Nem tudjuk, hogy Faye (Dale Dickey) honnan jött és kire vagy mire vár, de jól láthatóan vár. A coloradói hegyek és a tópart mintha az időn kívül létezne, akárcsak Beckett Godot-jában, de a táj itt nem kilátástalanságot, hanem inkább reményt sugall. Faye-é nem értelmetlen várakozás, hanem talán valami újnak a kezdete.
A rendező Max Walker-Silverman lassan-lassan csepegteti az információkat; csak annyit árul el a láthatóan sokat megélt asszonyról, amennyit feltétlenül szükséges. Finoman, szinte észrevétlenül variálja a fent részletezett napi rutint, és fokozatosan nézőit is bevonja a várakozás bizsergető izgalmába. A film szerkezete, címéhez hűen, egy dalhoz hasonlít: a fő dallam variációkban visszatér, de végig felismerhető marad; egy ponton duetté válik, majd a fő szólam ismét magára marad.
A monotóniát csak a nappali madárles, az éjszakai égbolt kémlelése és az öreg rádió hallgatása töri meg, a készülék valahogy mindig az adott hangulathoz éppen illő, ideálisan szemcsés, kopott countryballadát játszik. Faye magányát néhány váratlan találkozás enyhíti csupán: egyszer öt testvér költöztetné új helyre apjuk maradványait (melyek épp az ő lakókocsija alatt nyugszanak), máskor egy leszbikus pár invitálja őt vacsorára, időnként pedig benéz hozzá a postás, akit láthatóan reménykedve vár. Ahányszor kopognak lakókocsija ajtaján, idegesen megigazítja a haját, csinosítgatja magát; szerelem vagy annak az ígérete van a levegőben. Ez nem a kamaszkori első randi előtt érzett pezsgés, de valami abból is van benne; az egyszerre bölcs és kislányos Dickey ezer más apró rezdülés mellett ezt is szavak nélkül adja át.
Walker-Silverman szavak híján hagyja dolgozni a képzeletet. Mire megjelenik a régen várt látogató, már elszabadult a fantáziánk: látjuk magunk előtt az őszes, egyenes derekú úriembert (Wes Studi), aki egy csokor vadvirággal és egy fekete kutyával érkezik. A találkozás persze nem olyan teátrális, ahogy azt ők maguk vagy a nézők elképzelik. Csendesebb, félénkebb; látszik, hogy évtizedek hallgatását kell áthidalniuk. Lito és Faye találkozása időutazás a statikus, bukolikus térben: a meglett férfi és nő egyszerre kamaszok, özvegyek, barátok és sosemvolt szeretők. Reménykedve tekintenek egy lehetséges új kezdetre, de félnek is, hogy a kamaszkori láng menthetetlenül kialudt már.
A fiatal rendező bravúrja, hogy nem úgy beszél az idősebb generációról, ahogy egy fiatal, hanem mintha maga is egyidős volna hőseivel.
Az ifjonti kilengések csak a különcködő mellékalakokban mutatkoznak (pl. a cowboykalapos koravén kislány cukiskodása), de a film nagy részében Walker-Silverman bölcsen hagyja dolgozni kiváló színészeit.
Dickey és Studi ismeretlenül ismerős filmes napszámosok; ún. jellemszínészek, akik arcukkal és jelenlétükkel hitelességet kölcsönöznek, és aláfestik a sztáralkatú kollégáik munkáját, de jelentős önálló feladatot sosem kapnak. Walker-Silvermannak van szeme az ilyen rejtett kincsekhez, és azt is érti, micsoda szakmai tapasztalat gyűlt össze a mellékszerepek évtizedes rétegei alatt.
Az A Love Songban Dickey és Studi kórusénekesek, akik végre szólót adhatnak elő (és valóban el is éneklik a csodálatos Michael Hurley Be Kind to Me című nótáját); a rendező visszahúzódik, és elhiteti velünk, hogy csak meglessük a félénken kibontakozó intimitást. Alfonso Herrera Salcedo figyelmes, de nem tolakodó kamerája a felelős ezért a keresetlenségért: elkapja a futó pillantásokat és a ki nem mondott szavakat, de szemérmesen elfordul, amikor a szerelmesek együtt töltik az éjszakát.
Ahogy az a hasonszőrű független filmekben lenni szokott, a táj diszkréten rezonál az idősödő szereplők lelkére és emlékeire. Egyszerre a csak félig értett kamaszkori vonzalom színhelye és szikkadt, öreg vidék, amely képes még vadvirágokat növeszteni. Salcedo elcsípi a víz ragyogását és a napsütés meleg színeit, amitől olyan érzésünk lesz, mintha osztálykiránduláson lennénk, de meg tudja mutatni a port, a végtelen eget és az ürességet is, amitől pont úgy érezzük magunkat, mint egy magányos, idős asszony, aki mindennap ugyanazt eszi reggelire.
A rendező azonban azt sem hagyja, hogy a szentimentalizmus győzzön; bár felveti egy új szerelem lehetőségét, nem táplál valószerűtlen illúziókat annak beteljesüléséről. Faye és Lito sok mindent megtapasztalt – épp ez teszi őket olyan vonzóvá –, ám külön leélt életük óhatatlanul el is választja őket.
Walker-Silverman sok, nála jóval idősebb filmesnél is jobban érti, hogy a szerelem nemcsak puszta vonzalom, hanem közösen végzett munka eredménye is;
hiába van meg a kémia, a közös erőfeszítéshez sokszor túl fáradtak a szeretők – főleg így hatvanon túl. Ha az A Love Song valóban egy szerelmes dal volna, akkor nem hangerejével és fülbemászó dallamával, hanem a szövegével tűnne ki: két egyszerű, rekedtes szólam, megtévesztően egyszerű strófák, amelyek mégis hitelesen csengenek.
A rendezővel készült interjúnk elolvasható az e heti Magyar Narancsban:
A film korábban A szerelem dallama címen került fel az Apple TV+-ra, most Szerelmes dal címen elérhető az HBO-n is.
