Film

A felettes tér üres

Paweł Pawlikowski: Ida

  • 2014. október 18.

Film

A hatvanas évek elején járunk. A világháború, a soá és a mindent maga alá gyűrő sztálinizmus többszörös traumája által fojtogatott Lengyelország szürke, elhanyagolt, szegény és fél. Egy novícia és egy bírónő járja a gyanakvó, lesütött szemű, szótlan parasztok lakta vidéket. Nagynéni és unokahúg.

Hozzátartozóik földi maradványait keresik. Zsidók – bár az apácának készülő, mélyen keresztény lány csak most, egyetlen élő rokonától tudta meg, hogy minden másképpen van, mint ahogy hitte. Hogy még a neve sem igazi, nemhogy az identitása. Az árvaházból a rendhez került lány előtte van annak, amit életnek szokás nevezni. Örökfogadalmára még csak készül. A középkorú, magányát italozással és arctalan férfiakkal rutinszerűen lebonyolított együttlétekkel oldó nő viszont utána van már az ő rettegett hírű, a párt szolgálatában és érdekeinek megfelelően ítélkező bíróként eltöltött „fénykorának”. A partvonalon kívül helyezett jogász hatalma már csak odáig terjed, hogy az őt ittas vezetésért előállító falusi rendőrbe azért beletörölje a lábát. Nagyobb távolság a két nő között nem is lehetne. Mire juthatnak ők ketten?

Az Angliában élő, első lengyel filmjét rendező Paweł Pawlikowski válasza meghökken­tően egyszerű: az igazságra. Ez kinek-kinek más konzekvenciákat hoz. A maradványok előkerülnek (a lány szülei nem lágerban pusztultak el, hanem az őket bújtató, drága jó parasztok végeztek velük, akik most a házukban laknak és a földjükön élnek), meglesznek így a tettesek is, és megkerül az ellopott, elhazudott múlt. De leginkább a felismerés lesz meg: mindennek a gyalázatos értelmetlensége, jóvátehetetlensége. A rettenetes banalitás. Ami ellen nem lehet állítani semmi egyebet, mint a személyes, csak önmagunkra vonatkozó döntéseket. Ezért az „osztályharc” érdekében ártatlanokat is szenvtelenül halálba küldő bírónőben fel sem merül, hogy elégtételt akarjon. Önmagán hajtja végre utolsó, a számára a legapróbb szegmensében is ki­ürült világ feletti ítéletét. A szerzetesnő épp ellenkezőleg: tudatosságában megerősödve, mindkét identitását – a valósággal nem találkozó, ártatlan zárdaszűz, naiv kislányét és a szörnyű örökségét hordozni kénytelen, ám felvállalni bátor kitaszítottét – meghaladva visszatér a kolostorba.

Pawlikowski filmje mind tematikáját, mind eszközeit tekintve kiemelkedő mű, amelyben a rendező a Kieślowski által, annak korai halála miatt elejtett fonalat veszi fel, azt a szemléletet teszi magáévá, amely az ember sorsát a szociális és történelmi meghatározottságok ellenére is morális döntések sorozataként érti meg. Ám Pawlikowski a Kieślowskiétól nagyon különböző stílust alkot meg ehhez a filmjéhez (amely még csak nem is hasonlít korábbi, brit munkáihoz). A fekete-fehér film minimalista eszközöket alkalmaz mind a színészvezetés, mind a képrögzítés terén. A legdrámaibb jelenetek is fojtottak, eszköztelenek, szinte szenvtelenek, ám épp ez a visszafogottság ad hallatlan erőt a két főszereplő (Agata Trzebuchowska és Agata Kulesza) jelenlétének. Másfelől nemcsak ahhoz van bátorságuk az alkotóknak (operatőr: Ryszard Lenczewski), hogy ma, a szuperszélesvászon térhódítása idején – megidézve a kor általánosan használt filmformátumát – 4:3-as arányban forgassanak, de ahhoz is, hogy a kompozíciót érintő szokatlan döntéssel függőlegesen megnöveljék a teret a szereplők fö­lött – még nyomasztóbbá téve az atmoszférát. Az arányosnak tekintettnél vertikálisan jóval levegősebb, az alakokat olykor a kép alsó felében-harmadában tartó kompozíció érzékelteti a szereplőkre nehezedő sors, a felsőbb hatalom láthatatlan, mégis jelenvaló súlyát.

Mert az az emberek feje fölött látni engedett tér üres. Ekként azt is kifejezi, hogy mi magunk töltjük meg azt a teret saját tudattartalmainkkal. Szabadságunkban áll megválasztani, hogy mitől kívánunk szenvedni, de a szenvedés maga nem megúszható. Szabadságunkban áll megválasztani, milyen erőknek engedjük meg, hogy győzedelmeskedjenek rajtunk, de – bár másokat letiporhatunk – alávetettségünkből valójában nincs menekvés. Szabadságunkban áll elfogadni vagy elutasítani saját idegenségünket a világban. Áldozatává lenni annak, amit a sors ránk mért, vagy értelmet adni e rémisztő szabadságnak – akár a másokért felajánlott szolgálattal.

Forgalmazza a Mozinet

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.