Hozzátartozóik földi maradványait keresik. Zsidók – bár az apácának készülő, mélyen keresztény lány csak most, egyetlen élő rokonától tudta meg, hogy minden másképpen van, mint ahogy hitte. Hogy még a neve sem igazi, nemhogy az identitása. Az árvaházból a rendhez került lány előtte van annak, amit életnek szokás nevezni. Örökfogadalmára még csak készül. A középkorú, magányát italozással és arctalan férfiakkal rutinszerűen lebonyolított együttlétekkel oldó nő viszont utána van már az ő rettegett hírű, a párt szolgálatában és érdekeinek megfelelően ítélkező bíróként eltöltött „fénykorának”. A partvonalon kívül helyezett jogász hatalma már csak odáig terjed, hogy az őt ittas vezetésért előállító falusi rendőrbe azért beletörölje a lábát. Nagyobb távolság a két nő között nem is lehetne. Mire juthatnak ők ketten?
Az Angliában élő, első lengyel filmjét rendező Paweł Pawlikowski válasza meghökkentően egyszerű: az igazságra. Ez kinek-kinek más konzekvenciákat hoz. A maradványok előkerülnek (a lány szülei nem lágerban pusztultak el, hanem az őket bújtató, drága jó parasztok végeztek velük, akik most a házukban laknak és a földjükön élnek), meglesznek így a tettesek is, és megkerül az ellopott, elhazudott múlt. De leginkább a felismerés lesz meg: mindennek a gyalázatos értelmetlensége, jóvátehetetlensége. A rettenetes banalitás. Ami ellen nem lehet állítani semmi egyebet, mint a személyes, csak önmagunkra vonatkozó döntéseket. Ezért az „osztályharc” érdekében ártatlanokat is szenvtelenül halálba küldő bírónőben fel sem merül, hogy elégtételt akarjon. Önmagán hajtja végre utolsó, a számára a legapróbb szegmensében is kiürült világ feletti ítéletét. A szerzetesnő épp ellenkezőleg: tudatosságában megerősödve, mindkét identitását – a valósággal nem találkozó, ártatlan zárdaszűz, naiv kislányét és a szörnyű örökségét hordozni kénytelen, ám felvállalni bátor kitaszítottét – meghaladva visszatér a kolostorba.
Pawlikowski filmje mind tematikáját, mind eszközeit tekintve kiemelkedő mű, amelyben a rendező a Kieślowski által, annak korai halála miatt elejtett fonalat veszi fel, azt a szemléletet teszi magáévá, amely az ember sorsát a szociális és történelmi meghatározottságok ellenére is morális döntések sorozataként érti meg. Ám Pawlikowski a Kieślowskiétól nagyon különböző stílust alkot meg ehhez a filmjéhez (amely még csak nem is hasonlít korábbi, brit munkáihoz). A fekete-fehér film minimalista eszközöket alkalmaz mind a színészvezetés, mind a képrögzítés terén. A legdrámaibb jelenetek is fojtottak, eszköztelenek, szinte szenvtelenek, ám épp ez a visszafogottság ad hallatlan erőt a két főszereplő (Agata Trzebuchowska és Agata Kulesza) jelenlétének. Másfelől nemcsak ahhoz van bátorságuk az alkotóknak (operatőr: Ryszard Lenczewski), hogy ma, a szuperszélesvászon térhódítása idején – megidézve a kor általánosan használt filmformátumát – 4:3-as arányban forgassanak, de ahhoz is, hogy a kompozíciót érintő szokatlan döntéssel függőlegesen megnöveljék a teret a szereplők fölött – még nyomasztóbbá téve az atmoszférát. Az arányosnak tekintettnél vertikálisan jóval levegősebb, az alakokat olykor a kép alsó felében-harmadában tartó kompozíció érzékelteti a szereplőkre nehezedő sors, a felsőbb hatalom láthatatlan, mégis jelenvaló súlyát.
Mert az az emberek feje fölött látni engedett tér üres. Ekként azt is kifejezi, hogy mi magunk töltjük meg azt a teret saját tudattartalmainkkal. Szabadságunkban áll megválasztani, hogy mitől kívánunk szenvedni, de a szenvedés maga nem megúszható. Szabadságunkban áll megválasztani, milyen erőknek engedjük meg, hogy győzedelmeskedjenek rajtunk, de – bár másokat letiporhatunk – alávetettségünkből valójában nincs menekvés. Szabadságunkban áll elfogadni vagy elutasítani saját idegenségünket a világban. Áldozatává lenni annak, amit a sors ránk mért, vagy értelmet adni e rémisztő szabadságnak – akár a másokért felajánlott szolgálattal.
Forgalmazza a Mozinet
