Film

A hurrikán közepén

Jay Roach: Versenyben az elnökségért

  • Greff András
  • 2012. szeptember 25.

Film

A Sarah Palinné formált Julianne Moore a Sarah Palint alakító humorista-hercegnőt, Tina Feyt nézi a Saturday Night Live-ban: egyszerű kis gegnek tűnik, de jóval több van benne, s hogy a hátsó padban szendergő is feltétlenül értse, alig néhány percet várva flottul megismétlik. Jay Roach rendezőnek ennyire fontos, hogy jelezze, filmje nem a nehézsúlyú paródiák versenyében indul – de az igyekezet inkább csak a holnapoknak szól, amikor egy-egy olyan bájos részlet, mint amikor a John McCain oldalán majdnem az alelnökségig jutó alaszkai exkormányzónő úgy véli, Szaddám Huszein volt az, aki megtámadta az USA-t szeptember 11-én, gonosz szívvel eltervezett koholmánynak tűnhet majd. Ma azonban még, hála a brutális következetlenségeit, rontott idézeteit és egyéb szamárságait egymásra halmozó, pár éve még oly népszerű best of-videóknak, elevenen élhet bennünk Palin asszony fülgyullasztó beszédmóddal teljessé varázsolt boszorkányos alakja, így a Versenyben az elnökségért, bár dermesztőbbnél dermesztőbb apróságokkal szórakoztatja csúfondáros nézőit, sok új színt már nem fest hozzá a hokianyu eddig ismert, comicsszerű képéhez.


De nem is ez a legfőbb célja. A 2008-as amerikai elnökválasztási kampány záró szakaszára fókuszáló ténydráma legfontosabb figurája Steve Schmidt, az utak és harcmodorok megválasztásában kulcsszerepet játszó republikánus főstratéga. Az ő alakján keresztül Roachnak sikerül felmutatnia egy olyan dilemmát, ami könnyedén leválasztható a megidézett, nagyon is konkrét eseménysorról: mit is tegyünk akkor, ha rájövünk, hogy rossz hajóra szálltunk, de váltani már késő, s ha nem szeljük a habokat, mehetünk a víz alá? Nos, a Schmidtben megtestesülő amerikai profi befogja az orrát, feltűri ingujját (három keze van), és – megcsinálja. Vagyis csak majdnem, de a végeredmény kétségkívül nem őrajta múlik. S ez az értő kezű hibaelhárítás épp annyira lenyűgöző, mint amennyire szívfacsaró: mintha katasztrófafilmet látnánk, ahol az acélszívű lánglovag az erdőtüzet Molotov-koktéllal kísérli meg eloltani.

A precíz szubjektív öncsalás (a stábban mindenki igyekszik úgy tekinteni magára, mint aki kizárólag a filmben remek embernek ábrázolt McCainért dolgozik) nem lehetetleníti el a külső valóság józan analízisének lehetőségét, hanem egyenesen következik belőle, s ezt a kényelmetlenül pontos állítást Roach filmje jelentős meggyőző erővel képes a néző elé tárni. S nem utolsósorban magas élvezeti értékkel: akárcsak legutóbbi hasonszőrű munkája, a 2008-as Újraszámlálás, az eredeti formai húzásoktól tökéletesen mentes, egyenes vonalú, egyenletes mozgást végző Versenyben az elnökségért is a hiteles atmoszféra és a kimagasló színészi alakítások filmje, melyben a diadalmas jutalomjátékot űző Julianne Moore és a Schmidtet lehengerlően adó Woody Harrelson mellett még a Deadwoodban megszeretett Sarah Paulsonnak is van ereje rá, hogy tiszta fénnyel kiragyogjon.

A filmet szeptember 16-án mutatta be az HBO


Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Csak a nácikat ne!

Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.