„A Jó, a Rossz és a Csúf majdnem 40 kiló”

Film

Az újranyitott Bem mozi igazi klasszikusokat vetít eredeti 35 mm-es kópiákról. Ki, miből, kinek, miért és mennyiből csinálja? Interjú.

magyarnarancsonline.hu: Mi történik most a Bem moziban?

Szomszéd Gergő: Visszahoztuk a régi technikát, ami száz éve mint mozi ismert volt: leporoltuk az itteni csehszlovák vetítőgépeket, felújítottuk és leteszteltük őket 35 mm-es filmeken. Semmi nagy ötlet nincs ebben, csak a mai világban, mikor minden digitális, 4D és IMAX meg nem tudom mi, van a filmformátumnak valami varázsa. Van sztereó hangunk, de az se digitális, még az őssztereó. Nem olyan a látvány, mint a színtiszta digitális kép, mert kicsit kopott, néha besötétül, vannak benne foltok...

false

 

Fotó: Draskovics Ádám

magyarnarancsonline.hu: Honnan jött az ötlet?

SzG: Nagy filmőrült vagyok, az egész gyerekkoromat az iskolából ellógva moziban töltöttem. Aztán ahogy jártam-keltem a világban, Nyugat-Európában vagy Ausztráliában is azt láttam, hogy több nagyvárosban van legalább egy olyan hely, ahol megtartották a régi mozis hagyományt. Van, ahol igazi filmpalotában működik ilyen hely – ültem 1000 emberrel a Szárnyas fejvadászt nézve, ami döbbenetes élmény volt –, de általában ezek kisebb helyek, mint akár a Bem. Olyan 4-5 éve találtam ki, hogy itthon is lehetne ilyen vetítéseket csinálni, de mindig közbejött valami. Főleg a technikával akadt gond, mert a régi vetítőgépeket a digitalizáláskor szinte mindenhonnan kiszedték, és nehéz lett volna bárhová az egészet „újrainstallálni”. Pár hónapja viszont valami isteni szikra folytán eszembe jutott, hogy lehetne ezt akár a Bemben csinálni. Ismertem a mozit, jártam ide, de azt nem tudtam, hogy konkrétan van egy teljesen működőképes vetítőterem két géppel, azt hittem ez is rég szét lett verve, mert mozis rendezvények nem nagyon voltak itt az utóbbi időben. Véletlenül beszélgettem a tulajjal, akkor derült ki, hogy épp embert keres, aki hosszabb távon kezdene valamit a mozival.

magyarnarancsonline.hu: Hogy fogtál neki?

false

 

Fotó: Draskovics Ádám

SzG: Tavaly ősszel kezdődött. Meglett a hely, akkor kerestem egy megfelelő gépészt, aki nemcsak vetíteni tud, hanem a gépeket is megfelelően karban tudja tartani. Rácsik Dezső tényleg profi a szakmájában, 30 évig volt gépész, de aztán bejött a digitális technika, az meg neki nem volt pálya, hogy a play gombot nyomogassa... De megörült nagyon, hogy hétvégente újra vetíthet.

Aztán jött a filmszerzés kérdése. Egyrészt a kópiákat kellett beszerezni, másrészt a vetítési jogokat letisztázni. Bár Magyarországon a MaNDA-nak (Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet), ha igaz,  mindenféle kópiája van, csak magyar filmeket adnak ki, hiába vittem volna bármilyen igazolást a forgalmazótól. Szerencsére Nyugat-Európában vannak erre szakosodott cégek, Angliában például van egy különösen jó, óriási filmarchívummal rendelkezik, a nagy stúdiók – az MGM vagy a Universal és más hasonlók – legtöbbjének a jogait kezeli. Ezzel a céggel sikerült megállapodni, és jelenleg úgy működik, hogy hetente Angliából küldik azokat a filmeket, amiket kiválasztok.

magyarnarancsonline.hu: Elég jól indultak az első vetítések, nagyon sokan voltak kíváncsiak A Jó, a Rossz és a Csúfra. Milyen rendszeresen és hány filmet tervezel vetíteni?

SzG: Egyelőre úgy tűnik, hogy az érdeklődés megvan. Azt hittem, hogy hétvégente tartunk max. 2-3 vetítést, de arra nem számítottam, hogy A Jó, a Rossz és a Csúfból 12 vetítést kell tartani – persze ez egy idén épp 50 éves kultfilm, amit aligha láthattak sokan anno. Különösebb világmegváltó gondolatok nélkül vágtam bele, csak hétről hétre filmeket szeretnék vetíteni, aztán majd meglátjuk, mi lesz ennek az egész saroképületnek a sorsa – ahol a mozi is van –, kérdéses, hosszú évek óta bizonytalan, mit és hogyan dönt a tulajdonos.

false

 

Fotó: Draskovics Ádám

Egyelőre hétvégén vagy hosszú hétvégét kreálva vetítünk, de február végén lesz egy Woody Allen-hét, amikor több filmet is játszunk majd. Most a Hetediket hétszer vetítjük. Alapvetően egy filmből összesen 4-5 vetítés az, ami reális, azt megnézi két-háromszáz ember. Nem az a cél, hogy nézőszámrekordokat állítsunk fel. Csak szeretném, ha lenne a városban egy hely, ahol még filmről vetítenek.

magyarnarancsonline.hu: Mennyibe kerül beszerezni a filmeket?

SzG: Filmcímtől függ, hogy mennyire népszerű alkotásról van szó, de kb. pár száz dolláros tétel egy hétvégi vetítési joga, ehhez jön még a szállítási költség, mivel nem néhány dekáról beszélünk – A Jó, a Rossz és a Csúf például majdnem 40 kilónyi kópia volt, azt ide is kell szállíttatni, meg vissza is kell küldeni, ennek van jelentősebb költsége. De 1000 forintos jegyárral dolgozunk, ez szerintem teljesen vállalható a pesti moziszférában. Nagyot bukni pedig egyelőre nem tudunk.

magyarnarancsonline.hu: Hány férőhelyes a terem?

SzG: Elvileg 100, de kivettük az első sort, mert onnan már nagyon fekve kellett volna nézni a filmeket, így 94.

magyarnarancsonline.hu: Milyen profil kialakítására törekszel?

SzG: Felkapták ezt a nosztalgiamozi dolgot, de magam nem teljesen annak gondolom ezt az egészet. Valószínűleg sokakban idéz kedves, régi emlékeket a hely vagy az éppen vetített film, és tény, hogy volt olyan, aki elmesélte, hogy azért is jött el a vetítésre, mert gyerekkorában ebbe a moziba járt. De ez inkább egy „repertory cinema”-kezdeményezés: régi filmekből fenntartunk egy repertoárt, amit évente vagy bizonyos időközönként megismétlünk. Úgy lenne az igazi, ha minden nap más filmet lehetne vetíteni, és egy-két hónapra előre látnánk a programot is, de ahhoz még fejlődnie kell a körülményeknek. És egy idő után azért be kellene adnunk a derekunkat, és hozni kellene egy digitális gépet is, mert sok olyan film van, amit szívesen vetítenék, de már nincs belőle beszerezhető kópia.

false

 

Fotó: Draskovics Ádám

 

magyarnarancsonline.hu: És mi várható a filmpalettára?

SzG: A hatvanas évek közepétől az ezredfordulóig, 30-40 év mozitörténelméből a nem is annyira blockbuster jellegű filmek, de nem is a művészfilm-vonal, hanem a kettő határáról, amit elfogad az egyszerű filmnéző és a fan is. Népszerű, de színvonalas filmeket szeretnék vetíteni. De tervbe van véve, hogy nagyon rossz filmeket is vetítsünk, igazi trash-t, mondjuk éjféltől.

magyarnarancs.hu: És a próbaüzemmódon túl van hosszú távú terved is?

SzG: Semmi nagyratörő vágyam nincs. Ha esetleg nagyon bejönne a dolog, lehetne olyasmiben gondolkodni, ami Magyarországon kábé ismeretlen, mint a double feature vagy a triple feature, ami azt jelenti, hogy egy téma köré összegyűjtenék két-három filmet, vagy egy este egymás után levetítenénk, mondjuk a Terminátor 1-2-t, esetleg éjjeli és nappali maratonokat tartanánk például horrorfilmekből vagy más műfajúakból. Jó lenne csinálni különleges eseményeket is, nem csak sima vetítéseket.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.