Magyar Narancs: Mi volt az első gondolatod, amikor hallottál a kölni eseményekről?
Cseke Eszter: Azt nem mondhatom ki, mert csúnya. A második az volt, hogy ebből hatalmas balhé lesz. Nem jutott rögtön eszembe, hogy velem mi volt a Tahrír téren.
MN: Szerinted lehet azt mondani, hogy a két eset kulturális háttere megegyezik?
CSE: Úgy érted, lehet-e általánosítani?
MN: Lehet-e mondani, hogy ilyen nem fordulhatna elő egy olyan felajzott tömegben, ahol minden férfi, mondjuk, angol vagy francia.
CSE: Pont a napokban gondolkodtam ezen. Komolyan félnék, ha, mondjuk, nagyon részeg futballhuligánok közé keverednék, de azért az másfajta félelem, mint ami a Tahrír óta megvan bennem, azaz előtte is megvolt, de az ott történtek felerősítették. Azt hiszem, nem ugyanattól félnék: lehet, hogy csak attól, hogy bunkók lesznek vagy meglöknek, de attól nem, hogy szexuális erőszak lesz a vége. De ezt semmiképp sem úgy fogalmaznám meg, hogy az összes arab és észak-afrikai férfival szemben van bennem egy ilyen rossz érzés, mert nincs, hanem, hogy a patriarchális és szexista közegből származó emberek, ha sokan vannak, akkor van bennem egy nagy felkiáltójel, hogy „Vigyázz!”. És van egy csomó muzulmán ország, ahol ez eszembe nem jut, például Malajziában vagy Indonéziában. Ott az utazókkal szemben sokkal nyitottabbak és elfogadóbbak, más a társadalmi „klíma”. Ugyanakkor India egyes részein ugyanúgy összeszorul a gyomrom, mint Egyiptomban, főleg az elmaradottabb részeken, ahol az emberek többsége iskolázatlan, és vélhetően még sosem láttak európai nőt. Szóval ezt a félelmet mindenképp országokra, sőt inkább régiókra bontanám le, de semmiképp se mondanám azt, hogy az arab vagy a muzulmán férfiak ilyenek, mert nem ilyenek.
MN: Ilyen esetben van egy pont, ahol érzed, hogy baj lesz?
CSE: Abszolút. Amikor rengeteg ember összeverődik, hömpölyög a tömeg, s már nem te irányítod, hogy merre mész, csak löknek magukkal, és egyszer csak egy kéz megmarkolja a feneked, és akkor körbenézel, és csak férfiak vannak körülötted, akkor tudod, hogy itt rohadt nagy baj lehet pillanatokon belül.
MN: Ezen a ponton mit lehet tenni, túl azon – ahogy azt az erről szóló blogbejegyzésben is írtad –, hogy igyekszel nem bepánikolni?
CSE: Azt, hogy próbálsz nem elszakadni a másiktól. Általában ahhoz, hogy valakit komolyabb bántódás érjen, az kell, hogy egyedül maradjon. Csak arra gondolhatsz, hogy a kezet, amit fogsz, ami az én esetemben az Andris (az On The Spot társalkotója, S. Takács András – I. Zs.) keze volt, nem szabad elengedned, mert akkor véged van. Voltak, akik megpróbáltak szétszakítani minket, és olyan férfiak is voltak körülöttünk, akik próbálták a többieket nyugalomra inteni: emlékszem olyan pasira, aki ráordít erre az arctalan, engem fogdosó, markolászó masszára, hogy hagyjanak békén. Aztán tíz perc vagy negyedóra után, nem tudom, mert az időérzék ilyenkor kiesik, egy kordonhoz sodródtunk, és ott helyi férfiak kiemeltek először engem, aztán Andrist. Őt egyébként többen próbálták visszahúzni, a hátizsákjába kapaszkodtak, iszonyú ijesztő volt. Ha nem húznak ki, előbb-utóbb én is pánikba estem volna, eluralkodik rajtam a halálfélelem, és esetleg elengedem Andris kezét.
MN: Ez aznap történt, hogy megérkeztetek Egyiptomba, és utána ott maradtatok egy hétig forgatni.
CSE: Belőlem pont azt hozta ki, hogy csak azért is megcsinálom! Mindezen túl tudtam lendülni egészen addig, amíg haza nem jöttünk. Ami sokkal jobban zavart, az az volt, hogy mi akkor nem túl tapasztalt filmesként megírtuk azt a blogbejegyzést, és aztán felhívott egy „újságíró”, hogy ha nem nyilatkozom erről, akkor kénytelen lesz azt gondolni, hogy hazudok. Naiv dolog volt azt hinni, hogy jó, ha leírom, hogy milyen ott lenni azok között a kezek között. Bár nekem akkor segített, hogy kiírtam magamból. És én még egész jól megúsztam. A kairói lapokból tudtuk meg, hogy sok nőt erőszakoltak meg aznap a téren, a többségük helybéli volt, akik kimentek ünnepelni.
MN: Az eset után változtattatok valamit azon, hogyan készültök fel egy-egy helyre?
CSE: Mire mi eljutottunk akkor a Tahrír térre, addigra én már nagyon sokszor voltam muszlim országokban, és úgy éreztem, hogy tisztességesen fel tudok öltözni, be tudom tartani a játékszabályokat, szóval tudom kezelni ezt a dolgot. Tudtam, hogy hova nem szabad egyedül mennem, mert az provokációnak minősül, hogy kivel teremthetek szemkontaktust és kivel nem, ha van egy többfős gyanús férficsapat, akkor fel tudtam mérni, hogy közülük ki az, akivel ha beszélek, akkor a többiekkel talán nem lesz semmi gond. És nagyon sok jó élményem volt: azt éreztem, hogy megvan a kölcsönös tisztelet. Szóval józan paraszti ésszel és kellő érzékenységgel fel tudod mérni az egyes helyzeteket, és megoldod, hogy ne kerülj bajba. És aztán van az a helyzet, ahol hiába mérted fel, akkor is veszélybe kerülsz és kiszolgáltatott vagy. Szóval nem, nem változtattunk azóta a felkészülésen. Talán csak annyi változott, hogy többször van gyomorgörcsöm. Például India egyes ultrakonzervatív területein hiába van kendő a fejemen, egyszerűen látom, érzem, hogy az elfojtások miatt akkora a szexuális frusztráció ezekben a férfiakban, hogy talán még jobban összeszorul a gyomrom, mint Egyiptomban.
MN: Egy ilyen dolgot hogy lehet feldolgozni?
CSE: Szerintem majdnem minden nőt molesztálnak élete során kisebb-nagyobb mértékben: az se kellemes, ha a szórakozóhelyen egy idegen megmarkolja a feneked. Mivel mi dolgozni mentünk, nem csak úgy oda pottyantunk, konkrét célja volt az ottlétünknek, hiszen a forradalomról akartunk tudósítani, ez nekem sokat segített. Ha turistaként történik velem ugyanez, biztos sokkal nehezebb lett volna túltenni magam rajta. Emellett nekem azt pontosan tudnom kell, hogy a munkámmal jár bizonyos rizikó – ez is segített. Ettől persze még iszonyú élmény, és megbocsáthatatlan, és biztos örökre nyoma marad.
MN: Áldozathibáztatással találkoztál?
CSE: Hogyne! Főleg kommentek formájában. A díszmondat erről a történetről az, hogy „Minek mentél oda?”. De ilyen csak ismeretlenektől jött, olyan embertől, akitől igazán fájt volna, nem.
| ||
MN: A kölni eset kapcsán a köztévé a híradóban bemutatott egy brutális videót, amiben megerőszakolnak egy holland lányt, azzal, hogy Kölnben készült szilveszterkor, holott valójában 2013-ban készült a Tahrír téren. Ti külsősként dolgoztok az MTVA-nak. Mit gondolsz erről?
CSE: Feltételezem, hogy véletlen volt, egy súlyos hiba. Nem tudom. Esetleg illusztrációnak lehet egy ilyen anyagot használni, de akkor természetesen fel kell tüntetni, hogy illusztráció. Ha a mi filmjeinkben fordulna elő ilyesmi, biztosan elnézést kérnénk.
MN: Említetted Indiát, ahol a csoportos nemi erőszak a nemzetközi sajtó szerint bevett dolog. Még ún. csalibuszok is vannak, amikben nőket bántalmaznak csoportosan férfiak.
CSE: Igen, sajnos így van. Most betiltották az elfüggönyözött buszokat, de nem hinném, hogy ez megoldja a dolgot. Itt is főleg iskolázatlan férfiakról van szó, akiknek gyakran nincs munkájuk, amiből szintén csomó frusztráció ered. Plusz azt tanulták otthon, hogy a nő a férfi tulajdona, és tulajdonképpen azt csinálnak vele, amit akarnak. Az elrendezett házasságokban sokszor kap egy felnőtt férfi egy tizenéves feleséget, és onnantól kezdve ő az ura annak az embernek, és pont. Nők elleni erőszak a nyugati világban is előfordul, csak nem ennyire szervezetten és nem ilyen nagy arányban. Ebben biztos az is közrejátszik: ha látod, hogy mások csinálják, és megússzák (mert többnyire megússzák, mivel az áldozat nem mer feljelentést tenni, és ha tesz is, a rendszer őt hibáztatja), akkor te is nagyobb eséllyel teszel ilyet. Úgysem tudja meg senki. Mostanában legalább már foglalkozik ezekkel az ügyekkel a sajtó, sőt nemrég tüntetés is volt Indiában.
MN: Nagyon sok helyen jártál a világban, szerinted a magyar társadalom hol tart a nemi egyenlőség tekintetében?
CSE: Nyilván lényegesen könnyebb a nők helyzete, mint, mondjuk, Iránban, ugyanakkor távolról sem olyan jó, mint Nyugat-Európában, elsősorban Skandináviában. Nálunk, vagy legalábbis abban a közegben, amiben én meg, felteszem, te is mozgunk, a patriarchizmus leginkább burkoltan van jelen, kis megjegyzések, idézőjeles viccek formájában, ami azért nem jó, mert nem lehet ellene védekezni. Bár néha konkrétan kimondják, hogy a nőnek mit kéne csinálni, mi az ő elsődleges feladata. A másik meg az, hogy nálunk a férfiak túlnyomó többsége sokkal kevésbé vagy egyáltalán nem veszi ki a részét olyan dolgokból, mint például a gyereknevelés. Néhány nyugat-európai országban már megpróbálták ezt ellensúlyozni: az anya könnyebben visszaállhat a munkába, miközben az apa jobban bevonódhat, és lám, lám, az embereknek máris több kedvük van gyereket csinálni.
MN: November végén született meg a kisfiad. Hogyan módosítja az anyaság egy olyan nő karrierterveit, akinek az a munkája, hogy veszélyes helyekre mászkál?
CSE: Volt olyan munkánk, ami nem volt veszélyes, csak nagyon nehéz, például amikor diktátorok gyerekeivel interjúztunk. Szóval az, hogy anyuka lettem, nem feltétlenül megy szembe azzal, amit eddig csináltam: nem érzem azt, hogy ez most mindent keresztbe fog törni, de természetesen nem megyek majd háborús övezetbe. Arra például nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz újra hagyományosabb női közösségekhez elmenni, amelyek tagjai eddig biztosan másként kezeltek, mert akkor még nem voltam anya. Az első kérdés sokszor az volt, hogy hány gyereked van. Másfajta ajtók fognak most kinyílni.
MN: Konkrét terv van?
CSE: Tavaly elkezdtünk forgatni egy Auschwitzban született hölggyel. Egy kilóval született, és csodával határos módon életben maradt, majd a hetvenes években kivándorolt Kanadába, mert antiszemita atrocitások érték. Erre a forgatásra a kisfiunkat is visszük, de nem megyünk messzire, csak Németországba. Mivel ketten vagyunk, meg tudjuk oldani a későbbiekben is azt, hogy készüljenek filmek kevésbé biztonságos helyeken, maximum majd nem együtt megyünk, hanem csak az egyikünk.
MN: Számos nemzetközi díjat nyert már az On The Spot, pedig ti sokkal alacsonyabb büdzsével dolgoztok, mint például egy amerikai stáb.
CSE: Igen, mi irigyeljük az ő költségvetésüket és a filmekre szánható időt, ők pedig irigylik a mi szabadságunkat. Nagy szerencsénk volt a kezdet kezdetén a Spektrummal, ők egyáltalán nem akartak minket semmilyenre se formálni, és azóta nagyon ragaszkodunk a szabadságunkhoz: ott és arról forgatunk, ami éppen érdekel. De ezért nem igazán kellett megharcolnunk, mert mindenki elfogadja a köztévénél is, hogy nekünk ez a módszerünk. Magyarként egyébként élvez némi előnyöket az ember: Burmába például pár éve még nem engedték be a nyugati újságírókat, de mivel Magyarországot nem is tudják hova tenni, ránk nem gyanakodtak. A kelet-európaiságnak az az előnye is megvan, hogy egy csomó helyzetben ügyesebben keresel kiskapukat és könnyebben kötsz kompromisszumokat, mert ebben szocializálódtál.
MN: Egy dokumentumfilmes feladata az, hogy a valóságot bemutassa, de mivel akár a leghétköznapibb dolgot is teljesen másképp láthatja két különböző ember, annak, aki dokumentumfilmeket készít, óriási hatalom van a kezében. Arra, hogy véletlenül se torzítsd el a valóságot, hogy tudsz odafigyelni?
CSE: Úgy, hogy remeg a gyomrod, mert tudod, hogy mekkora hatalom van a kezedben. Gondolj bele: óriási felelősség már önmagában az, amit te mondtál, de ehhez még tedd hozzá azt, hogy valaki megosztja veled az arcát és a véleményét, például egy olyan politikai rendszerben, mint amilyen még pár évvel ezelőtt Irán volt, mert valamit nagyon szeretne elmondani, és aztán ha bárhol lebuksz, mert béna voltál, akkor ő akár évekre börtönbe kerülhet. Ez a fajta felelősség végtelenül ijesztő. Persze nem lehet azt hazudni, hogy te mindig objektív vagy, egy csomószor annak a történetnek a hatása alá kerülsz, amit épp el akarsz mesélni, de szerencsére vannak kollégák, akik nem voltak ott, és ezért objektívebben tudják nézni az anyagot, ők segítenek. Szerintem akkor kell ezt a szakmát abbahagyni, amikor már nincs gyomorgörcsöd attól, hogy mekkora hatalom van a kezedben.
