„Anya, hol van a Lövölde tér?” - Kern András színész, rendező

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2016.02.02 08:35

Film

A Sztracsatella és A miniszter félrelép után itt az újabb filmje, a Gondolj rám című vígjáték.

Magyar Narancs: A derűsebb hangvételű Sztracsatella után tizennyolc évvel egy jóval keser­édesebb mozival álltál elő. Mi változott?

Kern András: Bizonyára én is keserédesebb lettem. A Gondolj rám egy háromoldalas Vámos Miklós-novella alapján készült. Jó történetnek éreztem, kellőképpen bizarrnak és csavarosnak ahhoz, hogy filmet forgassak belőle. A Filmalap, a producer és a körü­löttem lévők mind azt mondták, hogy tőlem valami vígjátékosabbat várnak. Szerintük, ha az van kiírva, hogy Kern András vígjátéka, akkor sokan bemennek rá. Nem nagyon értek egyet azzal, hogy akinek van humora, annak feltétlenül vígjátékot kell csinálnia, de hát a nézőszám…

MN: A két filmet összeköti a kórház, a betegség indukálta érzelmek. A Sztracsatellában habkönnyű neurózisban szenvedtél, a Gondolj rám orvosaként halálos betegséggel nézel szembe.

KA: Nyilván sokat számít a korom. Abba a korba kerültem, amikor nemcsak habkönnyű neurózisok vesznek körül minket, hanem komolyabb betegségek is.

MN: A saját halálközeli élményeidet is belevitted a filmbe?

KA: Hát persze, de ösztönösen… Nagyon sokan, főleg az újságírók akarják az emberre rákényszeríteni „elvileg” ezt a személyes mondanivaló izét. Erről mindig az jut eszembe, amikor a ’60-as években az éppen akkor topon lévő, már világhírű Jancsó Miklóst meghívták hozzánk egy főiskolai beszélgetésre. Egy fiatal filmrendező-növendék olyasmit kérdezett tőle, hogy „amikor ön 1956-ot összehasonlítja a mai társadalommal, akkor azok a nietzschei gondolatok, amelyek átjárják a filmjeit, és a közönséggel való találkozás a modernnek és a konzervatívnak egy új képét festi fel, akkor hogyan látja ön a mondanivaló kérdését?” Mire Jancsó azt felelte: „Bazmeg, engem az érdekel, hogy merre megy a fahrt!”

MN: Mindenképpen el akartad énekelni Presser Gábor Gondolj rám című dalát. A gombhoz kerestél kabátot?

KA: Meg akartam csinálni Vámos Miklós történetét úgy, hogy én is benne legyek millió dialógusban, helyzetben, iróniában, érzelmességben. És már régen el akartam énekelni ezt a Presser-nótát. Hogy ne csak műtét közben lássuk a Gondolj rám orvosát, kerestünk neki egy hobbit. A novellában tán teniszezik, de úgy éreztem, az nem állna jól nekem. Így esett a választásunk az orvoszenekarra. Eleinte amatőr módon énekel, a kollégái le is tolják, a végén már annyi mindenen átmegy, hogy tán képes elénekelni úgy a dalt, ahogy a fejében mindig is hangzott. Ez egyébként „kernes” motívum a filmben.

MN: Miért tartott tizennyolc évig, hogy újra a kamera mögé állj? Hiányzott a téma, az idő, a támogatás?

false

 

Fotó: Németh Dániel

KA: A legfőbb ok, hogy nem volt rá időm. Elvitt a színészet, állandóan próbálok, játszom. Nagyon erős gyerekkori indíttatás nálam a filmezés, de arra nincs módom, helyzetem, erőm, mondandóm, történetem, hogy folyton filmeket rendezzek. Pedig jó lenne! Ahogy A kellékes című darabban mondom: „Ha az ember vívott, tanult vívni, az nem megy ki a lábából, azt csak a halál viszi ki.” Botcsinálta, autodidakta filmes vagyok, ami abból alakult ki, hogy tízévesen elvittek gyerekfilmben szerepelni. Véletlenül kiválasztottak a margitszigeti napközis táborban. Kerestek egy szőke, vékony, nagy fülű kisfiút az Állatkerti kaland gyerekfőszerepére. Akkoriban gondoltam először arra, hogy filmes szeretnék lenni. Nem kellett mást tenni a kamera előtt, csak normálisan viselkedni. Közben azt figyeltem, hogy miért tesznek le egy fényes sínt, miért tolnak rajta kocsin egy kamerát. Aztán amikor elmentem a moziba, láttam, hogy azért, mert attól mozog a gép. Másnap azt figyeltem, hogy miért néznek bele a kamerába olyan gumiizén keresztül, miért svenkelnek egy kicsit arrébb, miért vesznek fel külön egy közelit. A szinkronizálások közben is mindig ezt figyeltem. A forgatáson is ezekkel foglalkozom.

MN: Milyen közönséget céloztál meg a Gondolj rámmal? A rajongókra számítasz?

KA: Kicsit tartok tőle, hogy a Kern-rajongók nincsenek elegen. Elég nehéz manapság a közönséget bevonzani magyar filmekre. Remélem, hogy el fog jutni a nézőkhöz, esetleg megvárják, amíg lejátsszák a különböző televíziós csatornákon. Ma is előfordul, hogy a Sztracsatellára olyan véleményt kapok, hogy „annak idején nem láttam, engedd meg, hogy gratuláljak hozzá”. Sajnos kissé el van puskázva a magyar mozinézés, forgalmazásra, hirdetésre, promócióra nincs elég pénz. Meg drága is, letölthető a neten stb. A Filmalap meg azt mondja, ezt nem kell támogatni, ez üzlet.

MN: A miniszter félrelép kapcsán jó kapcsolatod alakult ki Andy Vajnával…

KA: Jóban vagyunk, vagyis inkább vegyes a kapcsolatunk. Sokat harcoltunk A miniszter félrelépnél, voltak veszekedések, de ez nem baj. Dolgoztunk. Most meg nagyon rendes volt velünk.

MN: Tizenhét évesen megnyerted az Országos Amatőr Filmfesztivált Edelényi Jánossal. Királyi utad lett volna a színművészeti filmrendező szakára. Nem volt időd kivárni, amíg indul ilyen szak?

KA: Elvittek volna katonának, és azt nagyon nem akartam. Színész szakra meg szívesen jelentkeztem, mert akkor éppen Várkonyi Zoltán indított osztályt. Őrült nagy rang volt hozzá bekerülni, a főiskola legjobb tanárának tartották. Gondoltam, nem lenne rossz, ha elkezdenék színészetet tanulni, aztán átmegyek filmrendező szakra. De ott ragadtam, mert beleszerettem a színészetbe. Néha azt szoktam mondani, hú, de unalmas már, de ez csak inkább „jammerolás”.

MN: Harmadikos gimnazistaként Várkonyi hívott a Közjáték Vichyben előadásba. Mit viszel tovább az ő színházcsinálásából, gondolkodásmódjából?

KA: Színházi atyámnak tekintettem őt, bár nem is nagyon rendezett engem a Vígszínházban. Irtó nehéz megfogalmazni a szellemiséget, amit képviselt. Az ajtón bejött vele egy nagyon erősen Nyugat-imádó anglo- és frankomán műveltség, szédületes világnézet, bonyolult, ironikus humor, a színpadhoz való rendkívül sok gyakorlati érzék. A szentimentalizmustól, a túllírázástól, a művészi lilaságtól és a nem érthetőségtől irtózó gondolkodásmód. Mindezt behozta magával a színművészeti ajtaján. Az osztálytársaimmal együtt leesett állal néztük, négy éven át igyekeztünk magunkba szívni.

MN: Harminc-negyven éves korodban lesz belőled színész, mondta, amikor a Vígbe szerződtetett. Beigazolódott a jóslata?

KA: Már valamivel korábban elkezdődött egy bizonyos fajta karrierem. Huszonhét-huszonnyolc éves voltam, amikor Ljubimovnál eljátszottam Raszkolnyikovot, előtte Szinetárnál a Szent Johanna Dauphinjét. Időben talán tévedett, de azt azért eltalálta, hogy négy-öt év keserves üldögélés vár rám a Vígszínházban. Játszottam a Popfesztiválban, a Harmincéves vagyokban, de a nagy színészi feladatok később értek el.

MN: Raszkolnyikov, III. Richárd, Willy Loman… Fájlalod, hogy viszonylag kevés fajsúlyos drámai szerepet játszottál?

KA: Jóval több drámai szerepem volt, például Füst Milántól A lázadó vagy a Nóra Rank doktora. Valahogy mégis úgy tűnik az embe­reknek, hogy humoros színész vagyok. Nem nagyon örülök ennek, de…

MN: Most viszont a drámairodalom egyik legellentmondásosabb alakját, A velencei kalmár Shylockját próbálod Valló Péter rendezésében a Pesti Színházban. A társadalmi és az egyéni intoleranciáról szól majd az előadás?

KA: Erről fog szólni, de rém szórakoztatóan kell előadni. Keserédes vígjáték ez is. Sok nagy kérdés merül fel a darabban a mássággal, a másság tiszteletével vagy nem tiszteletével kapcsolatban, ami mára nagyon meg is változott, mert átmentünk a holokauszton. Shylock elég sok gonoszságot követ el, bár jóindulatúan és tisztességesen gondolkodik. Csak a szerződését akarja betartatni, kivágni egy font húst Antonióból, a kalmárból, ami jár neki. Miért legyen irgalmas, kérdi, amikor vele soha senki nem volt az. Az a szép nagy feladat áll előttem, hogy úgy adjam elő ezt az önmagából néha kifordult, vadul cselekvő embert ebben az antiszemitizmusra hajló világban, hogy lehessen vele menni. Ma játszódó történetként, mai ruhában.

MN: Vannak előképeid a szerephez?

KA: Egy dolog hatott rám mélyen. Mielőtt a III. Richárdot csináltuk több mint húsz évvel ezelőtt, Marton László rendező azt mondta nekem: „Menj ki Bécsbe, vegyél jegyet a Burg­theaterbe, olvasd el frissen a darabot, és nézd meg Gert Vosst A velencei kalmárban! Úgy játssza Shylockot, hogy leesel a székről.” Elmentem, megnéztem, így is lett. Óriási volt a Peter Zadek rendezte előadás. Szívesen ellopnám Vosstól a trükköt, hogy egyáltalán nem játszotta zsidósnak Shylockot. Azt a gondolkodást venném csak át, hogy első látásra pont olyan, mint a többiek.

MN: Évtizedekig a magyar Woody Allennek neveztek. Több mint harminc éve játszod a Játszd újra, Sam!-et, ami rekordnak számít a hazai színházi világban.

KA: Amióta nem én szinkronizálom, már nem hívnak annak. A Játszd újra, Sam! egyre jobb. Egy harminc év körüli férfiról szól, én most hatvanhét vagyok, és még soha nem szóltak fel, hogy miért ez az öreg bácsi játssza Allan Felixet.

MN: Már csak kevesen képviselitek a folytonosságot a Vígszínházban. A több mint negyven év társulati tagságban mennyi a kényelem, a hűség?

KA: Még a pályám kezdetén hívtak Kaposvárra, a József Attilában és a Bálint András-féle Radnóti Színházban is vendégeskedtem, de soha nem merült fel, hogy máshová szerződjek. Ebben van valami valódi hűség, sőt érzelmesség. Már gyerekkoromban is szerettem a Vígszínház épületét, mikor elmentem mellette, még a szobrokat is megsimogattam. Szerettem a Vígszínház előadásait is, bár Gábor Miklós Madách-beli Hamletjénél többször semmit nem láttam. Valahogy természetes volt, hogy ide kerülök. A Víg nem egy olyan hely, ahol negyven évig ugyanazokkal a rendezőkkel, színészekkel kell együtt lenni. Ljubimovtól Ascheren át Szinetárig, Kapástól Gothárig annyian megfordultak itt. Jó értelemben vett átjáróház.

MN: A dalaiddal, a Heti hetes-beli „Elfogtunk egy levelet” megszólalásaiddal amolyan közéleti krónikás is vagy.

KA: Mindenféle szakmába belekontárkodtam én már a paródiától a dalszövegen át a kabaréig. Vannak olyan gondolatok a fejemben, amelyeket nem tudok kijátszani magamból a színpadon, hanem inkább arra kívánkoznak, hogy, teszem azt, dalszöveg legyen belőlük. Nemrég kétezer ember tombolt a Kongresszusi Központban adott koncertünkön Heiliggel, Hernádival. Dalszövegekben mesélek arról, hogy mi van velünk. Egy időszakban kabarétréfákat írtam. A levehető ajtajú NDK-turmixgépet negyven éve emlegeti Pest, a Lövölde tér szlogen lett, bekerültek a pesti dumákba, a városi folklórba. És néha még a Sztracsatellát is hosszan idézik rajongók.

MN: Nem tartod kabarétréfába illőnek a jelenlegi hazai közállapotokat?

KA: Épp nincs kedvem kabarétréfát írni. Amikor Fábry Sándor lett a Rádiókabaré főszerkesztője, megkérdezte, miért nem írok. Azóta is ott ülök az üres papírlap előtt, de semmi nem jut az eszembe. Most viszont átírom valakinek a darabját. Pár nap múlva eszembe jut egy filmtörténet, amit öt-hat év múlva megcsinálok. Aztán egyszer csak elpusztulunk, és hagyunk talán nyomokat magunk után. És ha ötven év múlva majd azt mondják: „De jó film volt a Sztracsatella, ki rendezte?” vagy: „Anya, hol van a Lövölde tér, mi az, hogy NDK-turmixgép, levehető ajtós?”, „Hát a szegény Kern András bácsi írta, énekelte, rendezte, aki harminc évvel ezelőtt halt meg.” Akkor ez jó lesz, nem?

Neked ajánljuk