Hogy napjaink egyik legizgalmasabb filmese, Thomas Vinterberg (Születésnap, A vadászat) maga is hasonló közösségben töltötte gyermekéveit, arra készteti a nézőt, hogy kellő komolysággal igyekezzen megfejteni az alkotói üzenetet, amelyben bizonyára elemien fontos felismerések foglaltatnak az együttélés mélyebb aspektusairól. Nézi a sok jó szándékú, ám éretlen értelmiségit, akikkel életét megosztani kívánja a váratlan örökséghez jutó középkorú pár. Nézi e párt, ahogy az életüket felemészti a csekély felelősségvállaláshoz társuló sok érzelmi vihar. Kamaszodó kislányukat, akinek tekintetével…
Álljunk csak meg! Nem láttuk ezt már valahol? Többször is? Nem is csak Lukas Moodysson Együtt c. opusában, amelyben egy hetvenes évekbeli kommunát látunk, továbbá a gyermeki tekintetet, ahogy ezt a kommunát látja. Dorothée van den Berghe (Magyarországon nem játszott) filmműve, a My Queen Karo is pont ezt a szituációt, időszakot és nézőpontot hozza. Ráadásul ott is egy nő, egy anya szenvedései állnak a középpontban. Ő a szabad szerelem nevében életgyakorlattá tett házasságtöréssel nem tud megbirkózni, lánya pedig végignézi mindezt. Vinterbergnél annyi a különbség, hogy a papát elszerető fiatal nő nem a kommunán belülről jön, és több józanság van benne, mint az egész kompániában. Akik éppúgy megrekedtek a kamaszkorban, mint a hasonló tematikájú filmek csodabogarai.
A helyzetet menti a kiváló színészi játék, a hiteles atmoszféra, de originális közlendő híján szokványos melodrámává fajul a személyes vallomásnak induló történet.
Forgalmazza a Vertigo Média
