Film

A kommuna

  • 2016. június 5.

Film

Hogy napjaink egyik legizgalmasabb filmese, Thomas Vinterberg (Születésnap, A vadászat) maga is hasonló közösségben töltötte gyermekéveit, arra készteti a nézőt, hogy kellő komolysággal igyekezzen megfejteni az alkotói üzenetet, amelyben bizonyára elemien fontos felismerések foglaltatnak az együttélés mélyebb aspektusairól. Nézi a sok jó szándékú, ám éretlen értelmiségit, akikkel életét megosztani kívánja a váratlan örökséghez jutó középkorú pár. Nézi e párt, ahogy az életüket felemészti a csekély felelősségvállaláshoz társuló sok érzelmi vihar. Kamaszodó kislányukat, akinek tekintetével…

Álljunk csak meg! Nem láttuk ezt már valahol? Többször is? Nem is csak Lukas Moodysson Együtt c. opusában, amelyben egy hetvenes évekbeli kommunát látunk, továbbá a gyermeki tekintetet, ahogy ezt a kommunát látja. Dorothée van den Berghe (Magyarországon nem játszott) filmműve, a My Queen Karo is pont ezt a szituációt, időszakot és nézőpontot hozza. Ráadásul ott is egy nő, egy anya szenvedései állnak a középpontban. Ő a szabad szerelem nevében életgyakorlattá tett házasságtöréssel nem tud megbirkózni, lánya pedig végignézi mindezt. Vinterbergnél annyi a különbség, hogy a papát elszerető fiatal nő nem a kommunán belülről jön, és több józanság van benne, mint az egész kompániában. Akik éppúgy megrekedtek a kamaszkorban, mint a hasonló tematikájú filmek csodabogarai.

A helyzetet menti a kiváló színészi játék, a hiteles atmoszféra, de originális közlendő híján szokványos melodrámává fajul a személyes vallomásnak induló történet.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.