Salvadorban évszázados állami tradíció az állampolgárok módszeres és tömeges legyilkolása, a nyolcvanas évek kormányainak ilyen irányú hagyományőrző tevékenységét pedig egyenesen az USA bőséges anyagi és logisztikai támogatása segítette - de a ma is kínzó miértekre nem Tatiana Huezo filmjéből fogunk választ kapni. Megismerünk viszont egy kis falut a közép-amerikai őserdő közepén, amelyet a valódi hatalmat birtokló hadsereg és a gerillák között 12 évig dúló háború során lakosai elhagytak, hogy aztán visszatérjenek az utcákon heverő csontok közé.
Huezo mozijának nem a hangja, hanem a szerkezete lírai. Hónapokon át beszélgetett Cinquera lakóival, de nem volt jelen a kamera; ami az intimitás lehetőségén túl előhívta azt a kényszert, hogy a felvett hanganyaghoz szabadon választott képsorok társuljanak, amelyek nem illusztrálják, hanem költőien ellenpontozzák és továbbgondolják az elhangzottakat. Mégpedig elementáris hatással: amíg egy öregasszony lánya haláláról, egy férfi apja állatias megkínzásáról, egy fiatal nő pedig a gyerekek mindennapi félelmeiről mesél, addig a képeken a paradicsomi békében ráérősen dolgozó falut látjuk, ahol mosolygó emberek élik új életüket. Ez a szerkezet néha megbomlik, ami nem is tesz jót, az áldozatok fotóinak bemutatása például hatásos, de közegidegen. Külön érdem azonban, hogy Ernesto Pardo operatőr, a szintén brillírozó hangmérnökkel karöltve magát a falut és az erdőt is főszereplővé avatja. A falut, amelyet kísértetek laknak, és az erdőt, amit mindenki tisztel, hiszen a földjét rokonaik pora borítja.
