Verzió

Palazzo Delle Aquile

  • - legát -
  • 2012. december 1.

Film

Innen nézve Palermo keresztapák nyomán működő egzotikus város, ahol a problémákat lefűrészelt csövű vadászpuskával szokás megoldani. E nem minden alapot nélkülöző képzelgésben eszünkbe nem jutna, hogy Palermo ugyanúgy európai nagyváros, ahogy oly sok más - veszélyes vagy veszélyesnek vélt - terület. Ennek megfelelően hasonló gondokkal is küzd, mint számos európai nagyváros.

Stefano Savona filmjében hajléktalanok a főszereplők. Egészen pontosan 18 család, akiket kipateroltak egy foglalt házból, és most valami konténertelepen akarnak elhelyezni. Tulajdonképpen hétköznapi történet, bár a hazai viszonyok ismeretében inkább afféle jótékonysági akció, hiszen nálunk általában nincs semmiféle ajánlat. Még hogy konténer? Jó, hogy nem luxusvilla a Svábhegyen.

De a palermói érintettek nem kérnek a konténerből - "nem vagyunk mi állatok, hogy ketrecben tartsanak" -, és elkeseredésükben elfoglalják a városházát, a címadó Palazzo delle Aquilét. A film arról a több mint két hétről számol be, míg hőseink ott tanyáznak - sosem látott, ám csöppet sem komfortos luxuskörülmények között -, miközben nemcsak kilátástalan helyzetükkel, de másik ellenségükkel, a bezártsággal is fel kell venniük a harcot. Mintha valami pszichológiai kísérletet látnánk több mint két órában, mégsem válik nyomasztóvá a film, holott a rendező feltehetően épp a kilátástalanságot igyekezett maximálisra súlyozni. Van is bőven feszültség, csakhogy nekünk inkább az jár a fejünkben, hogy elkergetett magyar hajléktalanok vajon mennyi időt tölthetnének el például a józsefvárosi polgármesteri hivatal dísztermében?

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.