Magyar Narancs: A Guardian kritikusa szerint a filmed úgy is értelmezhető, mint egy szatíra arról, hogy túldimenzionáljuk a menekültkérdést. Így is lehet nézni a Jupiter holdját?
Mundruczó Kornél: Lehet, vagyis inkább úgy mondanám, értem a felvetést. Ez egy „mi lenne, ha” film, ebben a szellemben készítettük, ilyen akart lenni. Egyfajta gondolati játék. Köze van az abszurdhoz, hiszen egy irreális elem határozza meg a történetet. És valóban, ha az abszurd hagyományait vizsgáljuk, nagyon hamar eljuthatunk a szatíráig is, akár az angolszász vonalon a Gulliverig, akár az oroszon Bulgakovig, Gogolig vagy akár Szorokinig. A Jupiter holdja egy farce, de közben tragikomédia, ami inkább tragikus, mint vidám.
MN: Végig azt éreztem a film alatt, hogy nem akarsz állást foglalni, hogy van-e remény, kiút, vagy nincsen.
MK: Mindent a maga komplexitásában akartunk megmutatni, ugyanakkor minél közelebb akartunk maradni a realitáshoz. Nem kívántunk egzakt válaszokat adni fekete-fehér karakterekkel.
MN: A menekülteket hogy vettétek rá a szereplésre? Egyáltalán hol, melyik táborban készültek a jelenetek?
MK: Díszletekben forgattunk, noha eredetileg nem ez volt a szándékom. Egy korábbi munkám során ismertem meg a bicskei tábort, ott szerettem volna forgatni, de azóta az a tábor már nincs meg. Sőt, a filmhez nem volt elég menekült, még hoznunk is kellett jó párat Ausztriából. Akiket a tábori jeleneteknél látsz, kizárólag valódi menekültek, akiknek szerződésük volt, tehát pénzt kaptak a munkájukért. Tulajdonképpen kiemelt pozícióban lévő statiszták voltak, akik ahelyett, hogy ültek volna egész nap, vagy vártak volna a sorsukra, így dolgozhattak. Eredetileg az Aryelt játszó főszereplő fiú is egy valódi menekült lett volna, akit korábban Németországban találtunk meg, de ő az utolsó pillanatban lemondta, ugyanis ha egy hónapra eljött volna dolgozni, elvesztette volna a németországi menekültstátusát. Ez esetben magyarországi menekült lehetett volna, de nem akart.
| ||
MN: Ez is egyfajta válasz a film által feszegetett kérdésre.
MK: Igen. Mindenesetre ezután találtuk meg Jéger Zsombort, akivel korábban már dolgoztam, és amikor megmutattam a kinti producereknek, hogy nézzétek, találtam egy szír menekültet, egyöntetűen elfogadták.
MN: Te vagy a rendező, miért kell kiküldeni a választásodat a producernek? Te döntesz, nem?
MK: Én döntök, de nem vagyok őrült. És még csak nem is azért teszem, hogy diplomata legyek. Már évek óta együtt dolgozunk a német és svéd producerekkel. Én nem hiszek sem a libazsíros kezű amerikai, sem a taxisofőrből avanzsált magyar producer sztereotípiájában. A producer egy fontos értelmiségi szakma, amit én nagyon tisztelek. Én szeretem a Nyugat-Európában működő produceri rendszert. Ha megnézed, hogy egyes producerek milyen filmeket, milyen kulturális értéket tettek le az asztalra egy adott korban, akkor igenis fontos, meghatározó filmeket találsz.
MN: Azt mondod az egyik interjúban, hogy a kelet-európai ember elvesztette a fogódzóját Európával kapcsolatban. Hogy érted?
MK: Európa két fele nem közös alapokon gondolkodik saját magáról. A modern Európa koncepciója a háborús traumából nőtt ki organikus fejlődés során. Nálunk megszakadt az organikus fejlődés, az évtizedes hiányokat pedig nehéz kitölteni, a demokrácia és a kapitalizmus nálunk nem konszenzus alapján jött létre, hanem készen kapott végtermékek. Ezért van ez a sok visszarévedés, hamis történelemszemlélet, a hűbéri rendszer újraéledése és a többi. Bármekkora problémák is vannak Nyugaton, van egyfajta közös gondolkodás, ami Magyarországon nincs meg, és ez megnehezítheti a dolgunkat, és bajba is sodorhatja az egyes embert, aki könnyen elveszítheti identitását, és szekértáborokhoz csatlakozik. A szakmán belül is azt látom, hogy van egy nyugati művészet és egy keleti, melyek központi kérdései teljesen mások. Mi mára megint egy egzotikus ország lettünk, mondhatnám extrémnek is, távoli problémákkal. Persze a művészetnek a kelet-európaiság rengeteg témát szolgáltat. Én sem tudok ettől elvonatkoztatni, nekem ebből vannak a gondolataim, a gyökereim, ebből tudok táplálkozni.
MN: A filmnyelvi eszközeidre gondolsz?
MK: Nem csak. Eleve az, hogy én komolyan veszem. Nyugat-Európában nem veszik olyan komolyan a művészetet. A színházban is ezt tapasztalom.
MN: A filmen mindent, ami számít, pénzen lehet megvenni. Mindenki lefizethető. Ennyire pénzközpontú világban élünk?
MK: Valljuk be, hogy az emberek közötti legerősebb konszenzus a pénz. Leszámoltunk a hittel, istennel, nemcsak Magyarországon, de Nyugaton is. Ez a nyugat-európai modern civilizáció legfontosabb tette. Most nem a keresztény egyházra vagy bármilyen vallásra, még csak nem is az egyistenhitre gondolok, hanem általában a hitre. Ehelyett sok más isten lett: a siker, a pénz, a szuperhősök istene. És azt akartam, hogy ez erősen jelen legyen. Miközben itt van egy nagy tömeg ember, menekültek, akik nemhogy nem vesztették el a hitüket, de a hit mozgatja minden tettüket, még a menekülésüket is. Hihetetlen a távolság mindkét irányból, de leginkább a teljes értetlenség érvényesül egymás felé. És pont ebben van a kihívás, a győzelmek és bukások lehetősége. A valódi művészet provokáció. És nemcsak a jobb- vagy baloldalról reprezentált tabut kell döntögetni, hanem mindegyiket. A provokációnak pont az a lényege, hogy minden egyes embert, filozófiát megpiszkálsz, bármit is képviseljen. Ha leteszem a voksomat az egyik vagy a másik látásmód mellé, akkor csak a pillanatnak és a társadalom egyik felének csináltam filmet. Én pont ennek a megközelítésnek a komplexitását szeretem, és azokat a művészeket – például Fassbindert –, akik ebben a komplexitásban gondolkodnak. Ők hatnak rám.
MN: Más nyilván úgy gondolja, hogy gyávaság, ha nem foglalunk állást egy ilyen súlyos kérdésben.
MK: De a művész nem. Ez a különbség köztük. Az embernek távolabbról kell néznie a problémát, tudatosan arrébb kell lépnie egy picit. Ha egy mű politikus, akkor majdhogynem kontraproduktív tud lenni. Én nem abban hiszek, ha betont öntünk a betonra, hanem abban, ha vizet. A kommunizmust is ennek a hozzáállásnak sikerült lesöpörnie.
MN: Azt nyilatkoztad, hogy olyan filmbe, produkcióba bele sem fogsz, amivel kapcsolatban nem érzel félelmet, hogy egyáltalán meg tudod-e csinálni. Most mi volt a legnagyobb félelmed?
MK: Az a fontos minden produkciónál, hogy ne tudjam, mi lesz belőle. A „nem tudom” borzongató félelme.
MN: Ha tudnád, mi lesz belőle, meg sem csinálnád a filmet?
MK: Nehéz lenne 3–4 évig fenntartani a kíváncsiságomat. Itt azonban – szerencsére – rengeteg rizikó volt. A menekültekkel mindenkinek felemás a viszonya. Úgy éreztem, ezt meg kell mutatni, erről beszélni kell. Ráadásul a filmtervnek hosszú előtörténete van, egy Angliában játszódó történetnek indult sok évvel ezelőtt A repülő ember címmel, e film helyett forgattuk aztán a Fehér istent. Szóval sok éve érik a gondolat. Végül 2015 márciusában nyújtottuk be a pályázatot itthon, s mire elbírálta a filmalap, már kitört a válság, és ott ültek a menekültek a Keletiben. Mi voltunk a leginkább megdöbbenve, hogy a filmet beérte a történelem. Így aztán ez minden tekintetben rendkívül kockázatos vállalkozás volt. A konkrét helyzetre azonban semmiképp nem akartam reagálni. Mi is osztottunk ruhát, élelmet, vizet a pályaudvaron. De nem ennek a dokumentálása vagy ideologizálása érdekelt. A menekültválság most Európa legnagyobb kérdése, s egyáltalán nem tudjuk, hogy mi lesz a végkimenete, nincsenek válaszaink, a félkész válaszok pedig látható módon nem adnak segítséget. Aki őszinte akar lenni, csak azt mondhatja, hogy fogalma sincs, mi lesz ebből.
MN: Egy menekültekről szóló film nem is érdekelt volna a szürreális elem nélkül? Tehát ha a fiú nem tud repülni?
MK: Nem. Legalábbis azt a filmet nem tudtam volna megcsinálni, mert nem tudom, milyen filmet kell készíteni a menekültekről. Illetve nagyon is tudom.
MN: Az, hogy feltűnsz a filmben a Hotel Budapest szállodaportásaként, csak egy szokásos geg, vagy a színészi vénád kiélése?
MK: Igazából nem tudtuk, kit kérjünk fel erre, olyan kis szerep. Viszont mégsem statisztákkal akartuk megoldani, így maradtuk aztán mi a portások Petrányi Viktória producerrel.
MN: Vele nagyon régen dolgoztok együtt, az előző filmkészítési éra óta. A jelenlegi hazai filmfinanszírozási rendszert milyennek látod?
MK: Úgy vélem, ez a rendszer egy nyugat-európai modellt követ, ott is vannak fejlesztők, readerek, döntőbizottságok stb. A modell működik, jelen pillanatban legalábbis. Korábban mindez sokkal rizikósabb volt. Persze ez nem jelenti azt, hogy ha egyetlen ember kikerül a rendszerből, vagy más ül a helyére, nem omlik kártyavárként össze. A jelenlegi filmtörvény működőképes, de a magyar törvényhozás elég gyorsan és hektikusan működik, tehát garancia nincsen semmire. A mi generációnk legnagyobb kihívása, hogy megtalálja azt a politikától független piaci rendszert, ahol a filmek eltartják önmagukat. Mindenesetre azt nem lehet mondani, hogy most csakis bizonyos ideológia mentén álló alkotók készítenének filmeket. Ugyanez nem mondható el az MMA-ról, de sajnos a színházi szcéna pozícióharcai is aggályosak. A kollégákról nem tudok beszélni, de az én filmjeimbe egyáltalán nem szólnak bele. Az pedig, hogy Budapest kifejezett filmváros lett, óriási dolog. Ezt a filmet technikailag nem lehetett volna tíz évvel ezelőtt leforgatni, mert egész egyszerűen nem volt meg az a filmkészítői tudás, amit azóta elsajátítottak a magyar szakemberek.
MN: De itt van például Hajdu Szabolcs, aki kiírta magát a rendszerből, és nem hajlandó elfogadni tőlük egyetlen fillért sem.
MK: Szabolcsnak ez az életútja, nekem nem. Hozzáteszem, én a kezdetekkor sem így gondoltam. Lehet, hogy nála is eljön majd a pillanat, amikor másképp fogja látni, mint ahogy korábban neki is finanszírozták filmjét. Ha jól látom, neki negatív élmény volt ez az együttműködés, és nem érezte önazonosnak, ha folytatja a munkát a filmalappal. Természetesen lehet kritizálni a magyar rendszert, de a hozzá nem értés mindenütt jelen van. Nehogy azt hidd, hogy Kölnben például a Westfalia bizottságban ne ülne három olyan ember, akinek nem fontos számomra a véleménye. De ül két olyan is, akinek pedig érdemes meghallgatni a véleményét. Mint ahogy már említettem, a színházban sokkal kérdésesebb a fennálló helyzet. Miért is pályáznék meg Magyarországon színházat? Mindenki tudná, mi lenne az eredménye. Ahogyan azt is mindenki tudja, hogyan dől el a pozíciók sorsa. Nemcsak az a baj ezzel, hogy politikai befolyásolás is jelen van, tehát a kurzushoz való lojalitás az elsődleges, hanem az is, hogy a szakmaiatlanság ideológiától függetlenül a minőség romlásához vezet.
MN: Szorokin A jég című műve a következő filmterved; a darab színházban óriásit robbantott.
MK: Ez egy nagy álom. Visszalépett a jogok tulajdonosa, így azok felszabadultak, és Szorokin eladta nekünk. Nem akarja, hogy csak egy orosz film legyen belőle, hogy beszoruljon ebbe a kategóriába. A jég színházi adaptációja után látta tőlem a Fehér istent, és azt gondolta, ebből én tudok csinálni egy olyan filmet, ami globálisan is jelent valamit.
MN: És soron következik a négyszeres Oscar-jelölt Bradley Cooperrel forgatandó rendhagyó sci-fi is Deeper címen. Nehezen képzellek el egy hollywoodi szuperprodukció rendezőjeként.
MK: A forgatókönyv nagyon jó, ez is egy afféle cross zsáner, mint amiket mostanában csinálunk. Egy elveszett lélek története. Nem tudom, milyen lenne a stúdióval való közös munka. Leginkább az operarendezéseimhez hasonlítanám ezt, ott is a karmester alatt van mindenki, és ebből rettenetesen jó dolgok tudnak születni.
