Magyar Narancs: Az érettségi után vidéki lányként nekivágott a nagyvárosi életnek New Yorkban.
Jessica Lange: Bevándorlókkal teli bányászfaluban születtem, s végül ugyanitt érettségiztem le, bár közben több helyen is laktunk. Gyerekként alig vártam, hogy elhúzzam onnan a csíkot! Egy dologhoz tartottam magam: soha nem mondtam nemet semmire. A King Kong (1976) próbafelvételére is így mentem el. Jó heccnek tűnt, akkoriban havi ötven dolcsiból éltem, pincérkedtem, és egy ötödik emeleti szobában laktam, ahova már csak a hideg víz ért fel.
MN: Táncosként kezdte.
JL: A Soho bohémnegyedben - mielőtt a híres Sohóvá vált volna - Merce Cunningham társulatával dolgoztam. Egyikük bemutatott egy fickónak, aki Párizsban pantomimet tanult Etienne Decroux-nál. A paradicsom gyermekei (1945) című Marcel Carné-filmből emlékeztem rá. Én is jelentkeztem hozzá.
MN: Hogyan kötött ki a színészetnél?
JL: Évekig éltem Párizsban, de végül rájöttem, hogy a pantomim nem nekem való, érdemes lenne a színészetre váltanom. A legjobb színésztanárok pedig New Yorkban oktattak. Kicsit meg is akasztotta ez a költözés az életemet, mert addig olyan szabad, vándorló szerzet voltam. De mihelyst ott találtam magam az első színészmesterség-órán, éreztem, hogy megérkeztem. Itt a helyem.
MN: Párizsban elsajátított mozgáskészsége hatott a filmes játékára?
JL: Néha "odarakok" egy-egy mozdulatot, amit ott tanultam. Mindig úgy éreztem, a filmszínészek többségének játékából hiányzik a testi dimenzió, bármilyen képkivágásban szerepeljenek is.
MN: Az igaz történetet feldolgozó Frances (1981) egy ünnepelt színésznő megtébolyodásának a története. Nem viselte meg túlságosan?
JL: Francestől hosszú idő után tudtam csak megszabadulni. Rémes volt! Mintha kísértetként ólálkodott volna körülöttem! A vágy villamosa Blanche DuBois-ját sem egykönnyen tudtam kivetni magamból. Vannak olyan szerepek, amik befészkelik magukat a bőröd alá. Többször megfogadtam, nem vállalok többé ilyen nagy érzelmi kilengéseket igénylő szerepet, mert túlságosan megszenvedem őket, de aztán mindig elcsábulok. Egyébként is megfigyeltem: a szerepeim annyira felajzanak, hogy időbe telik, mire túl tudom tenni magam rajtuk. Ezalatt az újonnan érkező forgatókönyvek teljesen hidegen hagynak. Rendszerint jó másfél év kell, hogy újra rá tudjak gerjedni egy feladatra.
MN: A szexjelenet a konyhaasztalon (A postás mindig kétszer csenget, 1981), nehéz volt?
JL: Dehogyis. Jack és én nagyon élveztük a forgatást, ez sem jelentett megpróbáltatást. Nagyon bírtuk egymást, pontosan tudtuk, hogy miről szól a jelenet, úgyhogy színészként szerintem ő is ugyanúgy élvezte, mint én.
MN: Sokszor játszik úgymond titokzatos nőt.
JL: Nem törekszem rá tudatosan, de a fotográfusok közül is azokat imádom, akiknek a fényképei visszatartanak valami kulcsfontosságú információt. A sokértelműség nagyon vonzó tulajdonsága a művészetnek. Néhány éve szerepeltem egy Bob Dylan által írt filmben (Az utolsó akkord / Masked and Anonymous, 2003), amit senki sem nézett meg. A rendező, Larry Charles mesélte, hogy időnként nem tudta kibogozni, mit is ért Dylan ezzel meg azzal. De Dylan elhárította a kérdéseit: "Nincs abban semmi rossz, ha félreértik az embert."
MN: Maradt valamilyen szerepálma?
JL: Sok. Szívesen vállalnék klasszikus szerepeket, és többet szeretnék színpadon lenni. Nagyon tanulságosnak találtam, amikor visszatérhettem valamely szerepemhez. Öt-tíz év elteltével máshogy interpretálod ugyanazt a figurát. Blanche-t A vágy villamosában három különböző rendezésben játszottam, New Yorkban, Londonban és egy tévéfilmben. Valahol a lényem mélyén megmaradt a karakter. Könnyen elő tudtam hívni, de közben már más verzióját nyújtottam, hiszen időközben megváltoztam. Izgalmas volt.
MN: Mindig a világhírű szépségek közé tartozott. Hogyan viszonyul a külsejéhez?
JL: Világéletemben bensőséges viszony fűzött a kamerához, már-már úgy érzem, hogy a kamera önálló személy. És megvan a magához való esze.
MN: Hogyan viseli az idő múlását?
JL: Eljön egy pont, amikor túl öreg vagy ahhoz, hogy te legyél egy film női sztárja. Ezzel szembe kell nézni. Nem vagyok oda az öregedésért, de hát mit tehetnék? Ez a természet rendje. Szánalmasnak tartom azokat a nőket, akik nem hajlandók megöregedni.
MN: 1982-ben két Oscar-díjra is jelölték, de az aranyszobrot nem a Francesért, hanem az Aranyoskámért kapta meg.
JL: Sokáig nem akaródzott elvállalni a szerepet. Nem volt több, mint egy barátnő a háttérben. Addigra már befejeztem a Francest, és hozzá képest semmilyen kihívást nem kínált ez a figura. Teljességgel érdektelen, vékonyka kis szerep volt. De Dustin Hoffman és Sydney Pollack rendező váltig győzködtek, hogy nekem kell eljátszanom. A Dustin és Sydney közötti feszültségbe, vitáikba a női ruhába bújt férfi szerepének értelmezéséről nem volt betekintésem. Mindennap megjelentem, eljátszottam a jeleneteimet, aztán hazamentem. A forgatás döcögősen ment. Őszintén szólva nem is sejtettem, milyen mulatságos filmnek vagyok a része. Ugyanis a stáb sosem röhögött a játékunkon! A premieren sem értettem, mit eszik a közönség ezen a filmen! A Frances után olyan sokkban voltam, hogy az beszivárgott az Aranyoskámban nyújtott játékomba: ez a nő nincs egészen jelen. Másutt jár.
MN: Az Aranyoskámban nem ön szolgáltatja a poénokat. Igazi vígjátéki szerepet sosem játszott.
JL: Pedig szerintem jó komika vagyok, illetve lennék. De harminc év alatt egyetlen rendező sem látta meg bennem.
MN: Bob Fosse múzsája volt a Mindhalálig zene (All That Jazz, 1979) készítésekor. Milyennek látta?
JL: A második mozim volt. A King Kong után évek teltek el, és senki nem akart munkát adni nekem. Nem vettek komolyan. Bob kifejezetten nekem írta a szerepet. Hogy ne üljek tétlenül. Kedvezőtlen körülmények között dolgozott: a stúdió nagy nyomást gyakorolt rá, és azzal fenyegette, hogy becsukja a produkciót, ha nem teljesíti a kéréseiket. De nem engedett nekik.
MN: A Bush-érában nem titkolta, hogy elege van abból, ami történik.
JL: Hogy a 60-as évek végén, 70-es évek elején Európában éltem, abba nagyban belejátszott az, hogy elég hervasztó érzés volt Amerikában élni: Nixon volt az elnök, Vietnamban háborúzott, Kambodzsát bombázta. Egyszerűen nem volt jó érzés amerikainak lenni! Párizsban el voltam rá szánva, hogy soha nem költözöm vissza a hazámba! Amikor a Bush-adminisztráció belefogott Irak megszállásába, teljesen olyan érzésem volt, mintha visszakerültem volna a nixoni időkbe.
