S ha a csapat otthon játszott, Mátrai ott volt a nézőtéren. Nem ismertek a vasgyáriaknak hűségesebb szurkolót! Ha a csapat otthon játszott, pontban tizenkettőkor már tálalva volt a vasárnapi ebéd. Mátrai megadta a módját, de a lelke már távolodott. Mindenki ismerte a kerületben, valaha ő volt a legfiatalabb brigádvezető a gyárban, s az nagy szó volt. Többszörös újító is volt, amikor a minisztériumból lejött valaki, hogy a mozgalom körmére nézzen, hozott magával egy táska pénzt, s abból fizetett a neki tetsző újításokért, még aláírni sem kellett. Ilyenkor mindig Mátrai vitte haza a legtöbb pénzt, egész szép összegeket. A minisztérium újítási előadói mind ismerték: na, Mátrai elvtárs, ebben a negyedévben mit újított? A többiek ilyenkor egymás karját bökdösték, s vigyorogtak, de nem is vittek haza egy kanyit sem. Ilyenkor a műszak után fizetett egy kört a brigádnak, de sietett haza, nem lumpolt soha, csak a vasárnap délutánjához ragaszkodott. A nagyok meccse 15.30-kor kezdődött, de ő már kint volt az ifin is, a salakpálya szélén támasztotta a korlátot, a legszűkebb körben vitatva meg, hogy kinek lesz majd keresnivalója a felnőttek között. Aztán a második félidő közepe táján, amikor a földes pályára kijött az ellenfél melegíteni, átballagott megnézni őket. Ismerték azok is, még a legjobb csapatok menői is kijöttek az oldalvonalhoz kezelni vele, s mondtak neki valami vicceset arról, hogy mennyire kitömik majd a hazaiakat. Nevettek. Mátrainak igyenbérlete volt, még akkor kapta, amikor ő volt kerület híres ifjúmunkása, s azóta minden évben meghosszabbította a klub. Volt egy zászlója is, szépen varrott, piros-kék, egyesületi címerrel, szintén tőlük kapta, még amikor feljutott a csapat. Nem volt rúdja, csak egy darab selyem vagy valami ilyesmi volt, ha szépen összehajtotta, pont befért a kabátja zsebébe, nem maradhatott otthon, bár a meccsek többségén elő sem vette – nem volt az a harsány szurkoló. Néha izgalmában felkiáltott, a pokolba küldte a bírót, de nem kiabált rigmusokat, nem ugrált, nem is köpködte a tökmagot, csak figyelt, erősen figyelt. Együtt élt a játékkal, ahogy mondani szokás. A végén fennmaradt az öregekkel a lelátón, megvárták, hogy mindenki elmenjen, aztán bementek a klubházba, volt egy fenntartott asztaluk. Az öregek között még mindig ő volt a legfiatalabb. Sztupával és Trochéval mindig épp a meccsre indulva találkozott, ő a buszmegálló felé tartott, azok meg jöttek szembe, köszöntek, de soha egyikük sem kérdezte, hogy ki hova megy éppen. Lehet, hogy nem is tudták, de ez nem valószínű.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
