S ha a csapat otthon játszott, Mátrai ott volt a nézőtéren. Nem ismertek a vasgyáriaknak hűségesebb szurkolót! Ha a csapat otthon játszott, pontban tizenkettőkor már tálalva volt a vasárnapi ebéd. Mátrai megadta a módját, de a lelke már távolodott. Mindenki ismerte a kerületben, valaha ő volt a legfiatalabb brigádvezető a gyárban, s az nagy szó volt. Többszörös újító is volt, amikor a minisztériumból lejött valaki, hogy a mozgalom körmére nézzen, hozott magával egy táska pénzt, s abból fizetett a neki tetsző újításokért, még aláírni sem kellett. Ilyenkor mindig Mátrai vitte haza a legtöbb pénzt, egész szép összegeket. A minisztérium újítási előadói mind ismerték: na, Mátrai elvtárs, ebben a negyedévben mit újított? A többiek ilyenkor egymás karját bökdösték, s vigyorogtak, de nem is vittek haza egy kanyit sem. Ilyenkor a műszak után fizetett egy kört a brigádnak, de sietett haza, nem lumpolt soha, csak a vasárnap délutánjához ragaszkodott. A nagyok meccse 15.30-kor kezdődött, de ő már kint volt az ifin is, a salakpálya szélén támasztotta a korlátot, a legszűkebb körben vitatva meg, hogy kinek lesz majd keresnivalója a felnőttek között. Aztán a második félidő közepe táján, amikor a földes pályára kijött az ellenfél melegíteni, átballagott megnézni őket. Ismerték azok is, még a legjobb csapatok menői is kijöttek az oldalvonalhoz kezelni vele, s mondtak neki valami vicceset arról, hogy mennyire kitömik majd a hazaiakat. Nevettek. Mátrainak igyenbérlete volt, még akkor kapta, amikor ő volt kerület híres ifjúmunkása, s azóta minden évben meghosszabbította a klub. Volt egy zászlója is, szépen varrott, piros-kék, egyesületi címerrel, szintén tőlük kapta, még amikor feljutott a csapat. Nem volt rúdja, csak egy darab selyem vagy valami ilyesmi volt, ha szépen összehajtotta, pont befért a kabátja zsebébe, nem maradhatott otthon, bár a meccsek többségén elő sem vette – nem volt az a harsány szurkoló. Néha izgalmában felkiáltott, a pokolba küldte a bírót, de nem kiabált rigmusokat, nem ugrált, nem is köpködte a tökmagot, csak figyelt, erősen figyelt. Együtt élt a játékkal, ahogy mondani szokás. A végén fennmaradt az öregekkel a lelátón, megvárták, hogy mindenki elmenjen, aztán bementek a klubházba, volt egy fenntartott asztaluk. Az öregek között még mindig ő volt a legfiatalabb. Sztupával és Trochéval mindig épp a meccsre indulva találkozott, ő a buszmegálló felé tartott, azok meg jöttek szembe, köszöntek, de soha egyikük sem kérdezte, hogy ki hova megy éppen. Lehet, hogy nem is tudták, de ez nem valószínű.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
