Film

A pokol kapujában

  • 2014. augusztus 4.

Film

Yesüim Ustaoglu filmjében Törökország egyik nem nagyon távoli, nem is olyan ismeretlennek ható vidékén járunk. Nem nélkülözés és nyomor, de azért szomorú prolisors az ott élők osztályrésze. Alig takargatott szegénységet, kilátástalanságot, elzártságot látunk, monoton, rosszul fizetett, kimerítő munkából élő, energiáikat kisszerű szórakozásokban levezető, ócska tévéműsorok által sugallt, földszintes vágyakat dédelgető kisembereket.

Az idősebbek, ha férfiak, alkoholba fojtják életük csődje miatt érzett elkeseredésüket, ám összeszorított szájjal, könnyes beletörődéssel mossák fel a hányást, vasalják a gatyát, ha nők. Egy fiatal férfinak sincs esélye kitörni innen (a férfihős csak abban reménykedik, hogy egyszer majd bejut a tévéműsorba, ahol sok pénzt nyer), ám egy fiatal nő lehetőségei (aki férfi kísérő nélkül még tévés vetélkedőről sem ábrándozhat) még ennél is csekélyebbek. A férfi majd úgymond gondoskodik róla (+hányás+gatyák).

Hogyne remélné az alig nagykorú konyhalány, hogy egy komor tekintetű kamionos elviszi innen, és - valahol máshol, mert az ilyesmi csak máshol képzelhető el - majd boldogan élnek, mint a mesékben meg a szappanoperákban. S hogyne fordulna tragédiába a kalandként végződő szenvedély.

E film nemcsak témájában, de stílusában is emlékeztet Cristian Mungiu remekére (4 hónap, 3 hét, 2 nap), de hiányzik belőle annak feszes szerkesztése és visszafogott drámaisága. Itt ugyan erős a vizualitás, viszont a tempó vontatott, a jelenetek a modorosságig elnyújtottak, a didaxis zavaró.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.