Nagy meglepetésre most Hajdu Szabolcs próbálkozik a műfajjal; a Délibábban elhagyja legtöbb filmjére jellemző játékosságát és esetenként burjánzó képi világát: csupasz, sivár filmet csinált, mely egyszerre felidézi, kifordítja és a saját céljaira használja az igen kötött western műfaj elbeszélő és formai eszközeit.
A történet elején Francis, az elefántcsontparti exfocista múltbeli bűne elől az Alföld mélyébe menekül. Egy olyan helyre, amilyeneket az amerikai westernekből is ismerünk: apró, egymástól távol eső települések apró, magukba zárkózó közösségekkel, ahová nem ér el a törvény keze, ahol az erősebb, agresszívabb diktálja a törvényt, ahol véget érnek a vasúti sínek, és ahonnan lehetetlen kitörni.
Hajdu egyik legbámulatosabb, ugyanakkor legrémisztőbb húzása az, ahogy ezt a közeget használja: egy időtlen (bár érezhetően mai), földrajzilag pontosan nem meghatározható kelet-európai teret alkot – mint sok élő és holt vagy tetszhalott magyar rendező Tarr Bélától Mundruczóig –, mely egyszerre szolgál szimpla westernháttérként és a mai magyar vidéki életmód társadalmilag tudatos ábrázolásaként (ezzel kapcsolódik a kortárs magyar film társadalomkritikus vonalához is). Ebben a hibrid térben kultúrák, nyelvek keverednek: románok, magyarok, afrikaiak kevert nyelven ugatnak egymásnak. E közeg egyszerre van kiszakítva térből és időből, ugyanakkor egy nagyon konkrét, elhallgatott szociális problémát is felvet: a vidéken elharapódzó modern rabszolgatartást, melyet a munkanélküliség és a kilátástalanság szül. Ez itt és most történik, távol Budapesttől, a tanyavilág mélyén. Így hát gondosan válogatott, leharcolt, cserzett arcú statiszták is kettős küldetés alatt nyögnek: egyfelől ők a western ikonográfiájának elmaradhatatlan elemei − ebbéli minőségükben pedig fiktív alakok, akik csupán az atmoszférateremtést szolgálják −, másrészt viszont nagyon is közel állnak Tarr nyomorultjaihoz, akik két pofára táplálkoznak a valóságból: hasonmásaik ott üldögélnek minden vidéki település kocsmáiban.
Francis maga is rafinált, összetett jellem: egyrészt a western archetipikus idegenje, aki már puszta megjelenésével is indulatokat kelt – fekete bőre, szokatlan öltözéke önmagában felzaklatja a belterjes, szűk látókörű vidéki közösséget. Másfelől viszont annyira kirí ebből a környezetből, hogy idegen tekintete által mi is friss szemmel, szinte antropológusként szemlélhetjük a puszta lakóit. Azzal, hogy feketeként őt teszik rabszolgává, az egész csicskáztatásprobléma egy tágabb, elvontabb, posztkoloniális kontextusba kerül, ám végig ott van a nyomasztó tudat, hogy ez nem az amerikai Délen vagy valamelyik gyarmaton, hanem itt, Magyarországon történik. Isaach De Bankolénak szinte hipnotikus ereje van Francis szerepében: egy szfinx múlt és morális megfontolások nélkül, aki saját világából kiszakítva csak lebeg az egész mocskos közeg felett. Nem morális felsőbbrendűsége vagy eredendő jósága miatt szabadítja fel szolgatársait, egyszerűen ők osztják rá a megmentő szerepét, ő csak sztoikusan elfogadja.
Hajdu a western formai eszközeit is magabiztosan kezeli: a nyomasztó nagytotálokban eltörpülnek az emberek; az országimázs rablómeséiben oly romantikus színben feltűnő Alföld itt fenyegető, gyilkos tájjá válik, mely bekebelez állatot és embert. E nagytotálok közelikkel váltakoznak, ahol az emberi arc szintén tájjá válik: ugyanolyan szikkadt, rezzenéstelen pofák, mint maga a puszta. A tárgyi környezetről felvett közelik is mind az atmoszférateremtést szolgálják: az állattetemek, a rozsdálló alkatrészek, az omladozó falak mind lassú rothadást és kilátástalanságot üzennek. A western elbeszélésmódját híven követve (és egyben ki is forgatva) Hajdu alkalmat kerít egy erőteljes kocsmai belépőre: ezúttal nem Stetson-kalapos vadnyugati férfiak jönnek, hanem a fekete exfocista és néhány alföldi alkoholista. Továbbá kapunk egy nagy leszámolást, melyet ezúttal nem amerikaiak és mexikóiak vívnak coltokkal, hanem csicskák és csicskáztatók Kalasnyikovokkal. Ahogy pedig a rabszolgatartók és a főnök szeretője (Török-Illyés Orsolya) Francis testét mint munkaeszközt és mint a vágy tárgyát méricskéli, arról még a Mandingo című film is eszünkbe juthat.
Amint elérkezik a nagy leszámolás, már látjuk, hogy az egész csak „mese”: az elnyomottak az inkompetens törvényt megkerülve saját kezükbe veszik sorsuk irányítását, és végül felszabadítják magukat. Ahogy a titokzatos idegen, Francis (nem teljesen iróniamentesen) ellovagol a naplementébe, és a szolgák uraik teteme felett állnak, a kép megfordul: ég és föld helyet cserél, akárcsak ha megjön a délibáb. Pontosan ilyen délibáb, illúzió a vidék mélyén újjászületett feudalizmus rabszolgáinak is a szabadulás.
Forgalmazza az A Company Hungary
