Magyar Narancs: Tavaly azt írtad a honlapodon, hogy a karriered kezdetének huszadik évfordulójára kijössz egy jubileumi lemezzel. Hogy áll a munka?
DJ Krush: Nagyon sokat léptem fel az elmúlt években, és nem igazán volt időm zenéket írni. De erre a kerek évfordulóra mindenképp ki fogok adni egy ünnepi lemezt. Tíz szám már kész is van, és mondhatom, igazi DJ Krush-hangzása lesz a korongnak: sok instrumentális és japán nyelvű hiphop lesz rajta. Párat felrakok közülük ma este is.
MN: 48 éves vagy, és évek óta nagyapa. Mégis állandóan szerepelsz - az elmúlt egy-másfél évben már harmadszor vagy itt Magyarországon is. Minek ennyi fellépés?
DJK: Ide nagyon szeretek járni, mindig nagy szeretettel fogadtok. Nagyon vártam már ezt a mai napot is. Azért utazom sokat, mert az inspirációt jelentős részben még mindig az élményeimből merítem. Itt van például a Balaton, gyönyörű hely! Valamilyen formában biztos, hogy meg fog jelenni egy zenémben. De ezt ne úgy képzeld el, hogy hazamegyek Tokióba, beülök a stúdióba, és írok egy dalt a Balatonról. Belém égnek képek, élmények, érzetek, elraktározom őket, társulnak melléjük hasonló benyomások, amiket zeneírás közben képes vagyok szinte filmszerűen előhívni - és a saját zenei nyelvemen keresztül megformálni. De ez nem szisztematikus, hanem ösztönös, és végül is nem más történik ilyenkor, mint hogy megpróbálom a saját eszközeimmel megjeleníteni az egyes kultúrák és a japán életérzés közötti különbséget. Az unokákkal, a családdal pedig állandóan kapcsolatban vagyunk, és sokat beszélünk egy turné alatt is. Az idősebbik unoka ötéves és nagy rajongóm, szurkol nekem mindig, mondogatja, hogy "Hajrá, DJ Krush!". Már tanítgatom szkreccselni is!
MN: Szóval a család is hallgatja a zenédet.
DJK: A gyerekeim is szeretik a zenémet, de inkább a japán popsztárokat hallgatják. A lányom megházasodott, tőle vannak az unokák, és ők már elköltöztek, a gimnazista fiunk viszont még velünk lakik. Otthon, közösen elég keveset hallgatunk zenét, mert elkapna a munkamánia, és munka közben amúgy is annyira sok hangot kell összeraknom. Viszont az autóban nagyon komoly hangcuccunk van. Ha kirándulunk a családdal, vagy utazunk a tengerpartra, akkor feltekerjük a hangerőt és dübörögnek a basszusok, azt a gyerekek és az unokák is imádják!
MN: És te miket hallgatsz a maiak közül?
DJK: Főleg jazzt és dubot. A magyarok közül nagyon szeretem - és nagyon eredetinek találom - DJ Bootsie zenéjét. Általában underground zenéket hallgatok, legyen az japán vagy bármilyen más nemzetiségű.
MN: Gondolom, vannak rituális szokásaid, amikor leülsz zenét írni.
DJK: A nyitottság a lényeg, és hogy képes legyél befogadni és a saját nyelvedre lefordítani az élményeidet. A folyamat, amit az előbb szemléltettem, végül is maga DJ Krush! Persze megvannak a saját kis szertartásszerű szokásaim is: egy Sho-chu- nevű italt szoktam szürcsölgetni a stúdióban, ami egy krumpliból vagy rizsből készülő italfajta. Nagyon tömény és ütős cucc!
MN: És miben hisz DJ Krush?
DJK: A családunk elvileg buddhista, ezért anynyira az Istenről nem gondolkozunk, inkább az ősök tisztelete és az emlékük őrzése a fontosabb.
MN: Mit jelent a neved Japánban? Mennyire vagy kultikus figura az ottani zenei életben?
DJK: Nézd, DJ Krush az európai fülek számára sokkalta spirituálisabb érzetet kelt, mint amit errefelé általában hallgatnak. De az én zeném Japánban sem mainstream, nem szerepelek a tévében vagy az újságokban. A hangzásom csak a japán underground hiphopszcéna sajátja. Ott tisztelnek és elismernek.
MN: Az ismert előadók közül kivel szerettél a leginkább együtt dolgozni?
DJK: Sok általam nagyon tisztelt művésszel sikerült együtt dolgoznom, és ilyenkor úgy érzem, jó választás volt a zenei pálya. De nem tudnék közülük egyet kiemelni. Ami érdekes, hogy ugye nem beszélek angolul, ezért velük is csak a zenén keresztül értetem meg magam. Ha működik a dolog, elég csak összenéznünk a megfelelő pillanatban.
MN: Egyszer azt nyilatkoztad: annyi lemezed van már, hogy lassan kiszorulsz a lakásodból.
DJK: Hát, bajban vagyok, amikor elő akarok keresni egy-egy régi darabot. Nem tudom, hány lemezem lehet, sok ezer. Ezt a két falat biztos, hogy meg lehetne tölteni velük (két, együtt kábé 60 négyzetméternyi falfelületre mutat - rpd). Egy csomó lemezt a fürdőszoba fölötti padláson tárolok, és állandóan bennem van a félelem, hogy egyszer fürdés közben rám szakad az egész! A fellépéseken Serato Scratch Live-ot (bakelitlemezek emulálására alkalmas programot - rpd) és számítógépet is használok, így ma már legalább az utazás során nincsenek olyan problémák, mint régen.
MN: Szerinted mennyivel nehezebb befutni most, mint a 90-es évek elején?
DJK: Ma technikailag könnyű beszerezni az információt és a szoftvert, de egyre nehezebb eredetinek lenni. Az nagyon jó, hogy azonnal mindenhova eljut a zene, de hogy összességében ez jobb vagy rosszabb, könnyebb vagy sem, mint húsz éve, az nagyon nehéz kérdés. Nehezebb feltűnni, mert túl sok az inger, a lehetőségek viszont mindenkinek adottak.
MN: Hogy éltétek meg a fukusimai tragédiát?
DJK: Hú, hát nagyot rázkódott a föld Tokióban is! Próbáltuk egyben tartani a családot, de nagy volt az aggodalom, mert lakik rokonság Fukusimában is. Szerencsére távol laknak a víztől és az atomreaktortól. Akkora volt a rázkódás, hogy a tokiói stúdióban eldőlt egy komplett hangfalszett. Most újjáépítés folyik, és ebben nagyon sok segítséget és biztatást kapunk külföldről is. Én pedig a zenémmel próbálom kivenni a részem ebből a munkából. Nem nagyon politizálok, nem érdekel igazán, fontosabb nekem a családom. Viszont azt még én is érzem, hogy most nem nagyon bíznak a japánok a kormányban: a földrengés után lassúak voltak és nem is túl korrektek.
MN: Köztudott, hogy mielőtt zenével kezdtél foglalkozni, yakuza voltál. Milyen élményeid maradtak abból a korszakodból?
DJK: Nagyon fiatal, még csak 18-19 éves voltam, és hajtott az élmények utáni vágy: érezni akartam, hogy élek. Nem igazán tudtam, hogy mit csinálok. A dj-zés és a zene segített, hogy megváltozzam, és kikerüljek ebből a körből. Manapság egyre több fiatal kér tőlem segítséget, aki hasonló helyzetbe sodródik, és én mindig igyekszem segíteni és elmagyarázni, hogy nem ez a helyes út.
MN: És az igaz, hogy a 80-as években még magadnak építettél mechanikus lemezjátszót?
DJK: Nem, ez csak legenda, de az igaz, hogy a keverőn állandóan cseréltem a potmétereket és húzogatókat, hogy jobban tudjak szkreccselni. Ha tudnék lemezjátszókat építeni, akkor nem DJ lennék, hanem technikus. Jobban kereshetnék vele!
MN: És arra emlékszel még, hogy milyen emlékek inspirálták a Still Island című dalt?
DJK: Persze. Kiotóban van egy Zen-kert, egy gyönyörű sziklakert, és az ott tapasztalt élményeimből épült fel az a zene. Lesz most jubileumi koncertem Tokióban, és épp azzal a zenésszel, Shuuzan Moritával fogok fellépni, aki a bambuszfuvolát fújja a Still Islandben. Alig várom!
A tolmácsolásért Szentirmai Tibort illeti köszönet.
