Magyar Narancs: Mikor lett Carl Schmitt újra érdekes a politikaelmélet számára?
Pogonyi Szabolcs: A Carl Schmitt-reneszánsz a hatvanas években indult el, és egészen mostanáig tart. A katolikus konzervatívok is szeretik őt, másrészt nagyon erős a hatása a radikális baloldalon. Chantal Mouffe 2005-ben írt egy nagy monográfiát róla, ebben próbálja a schmitti politikafelfogást összehozni a liberális alapelvekkel. Akik a hatvanas évektől az amerikai és általában az angolszász típusú liberális demokráciákat imperializmussal, illetve kolonializmussal vádolták, azok Carl Schmittre hivatkoztak, nem is alaptalanul. Sőt, Schmitt azt is mondta, hogy a liberálisok valójában formális egyenlőségre törekszenek, miközben nem vesznek tudomást súlyos társadalmi, esélyegyenlőségbeli, politikai vagy szociális egyenlőtlenségekről. A liberalizmus eszerint egy üres egyenlőségfogalmat takar.
MN: 2001. szeptember 11-e után is többen Schmitt nevét kiáltották, de pontosan mit tud ő mondani a 21. század politikájáról?
PSZ: A Bush-adminisztrációt azért szokták bírálni a liberális baloldalról, mert szerintük a külpolitikát kizárólag a barát-ellenség viszonylatban gondolta el, beszélt a gonosztevő államokról, és így tovább. Gyakorlatilag definiálta a schmitti értelemben vett külső ellenséget: egy olyan ellenséget, amely egzisztenciális értelemben vett ellenség. A terrorizmus elleni háború tulajdonképpen egy életforma megvédése érdekében indított háborúként volt beállítva. Azok, akik mondjuk az Obama-kormány külpolitikájával foglalkoznak, azt szokták mondani, hogy Obama szakított ezzel a külpolitikát a barát-ellenség viszonynak alárendelő bushi gondolattal. Nem volt szükségszerű, hogy a barát államok liberális, humanisztikus elveket valljanak, a Bush-kormánynak barátnak számított például Kína is, egyszerűen azért, mert megbízható barát volt: kiszámítható, nem jelentett egzisztenciális fenyegetést az Egyesült Államok számára. A Dissent és a Nation lapokban gyakran jelentek meg olyan, eléggé közhelyes kritikák, hogy az Egyesült Államok csupán gazdasági érdekeket követ, az iraki háború nem szól másról, mint az olajról. Magyarán a Bush-kormányzat az alapvető emberi értékek és a liberális intézményrendszer szétrombolójaként állítja be a terroristákat, Irakot az emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolja, és aztán megtámadja, holott valójában arról van szó, hogy kinél vannak az olajfúrótornyok. Ugyanazt vetették Bush szemére, amit Schmitt is felrótt a liberális imperialistáknak, hogy gazdasági érdekeket fogalmaznak át humanisztikus értékekké.
MN: Az nem zavarta ezeket az elméletalkotókat, hogy akire hivatkoznak, az a közkeletű felfogás szerint náci gondolkodó?
PSZ: Ez mindig nagy dilemma. Vannak szerzők, akikhez nem lehet anélkül nyúlni, hogy az ember ne térne ki az ilyen kérdésekre. De láthatóan a konferencián is voltak, akik számára nagyon fontos volt demonstrálni, hogy miért nem volt igazi, meggyőződéses náci. Hadd utaljak az egyik legszemléletesebb példára, Chantal Mouffe-ra, aki nagyon liberális, baloldali álláspontról vett fel valamiféle schmitti kritikát, és egy fejezetet szentel a nácizmussal való kapcsolatának a könyvében, csak azért, hogy mutassa, tisztában van ezzel a problémával. De nincsen szükségszerű kapcsolat a schmitti politikafelfogás és a nácizmus között. Például A politikai fogalmát ha valaki végigolvassa, és tudja a kontextust, hogy az a húszas évek végén íródott, és folyamatosan módosította még a harmincas évek elején, könnyen az az érzése keletkezik, hogy ez valami antiszemita pamflet ellenségről, belső ellenségről, hasonlókról. Nagyon gyanús, de semmiféle nyílt antiszemitizmus nincs benne. Nem jelenik meg benne a zsidó kifejezés. Ami azért érdekes, mert ez az elmélet kiszakítva ebből a kontextusból használható egészen más célokra is. Mondhatjuk, hogy nincsen szükségszerű összefüggés Carl Schmitt náci szerepvállalása, tehát a náci rezsim kiszolgálása és a schmitti politikafelfogás között. Ezért veheti elő ma is a teljesen szalonképes, a szélsőségeket elutasító, jobboldali konzervatív jogfilozófia, és ezért tudta a baloldal is feltámasztani. Vannak, akiket nem lehet feltámasztani: Giovanni Gentilét például nem lehet, ő egyértelműen kötődik az olasz fasizmushoz. A schmitti politikafelfogásnak vannak olyan rétegei, és ezek a fontos rétegek, amelyek értelmezhetők a nácizmus nélkül is, nem kell belegondolni feltétlenül, hogy miket írt ezek mellett A Führer oltalmazza a jogot című művében. Nem véletlen az sem, hogy a nácik számára hamar kegyvesztetté vált.
MN: De mégis, nem túl veszélyes ez? Attól, hogy lehet náci felhangok nélkül is olvasni, abból még nem következik, hogy mindenki úgy is olvasná. Ráadásul, ha a kanonizált szerzőnknek igaza van ezekben, abból sokan azt szűrhetik le, hogy a Hitlerről írottak is helytállnak.
PSZ: Egyetértek, van veszélye, de a politikának mindig van, nem működik veszélyek nélkül. Azt hiszem, hogy a Schmitt-veszély - már ha van ilyen egyáltalán - nagyon közvetett: nagyon bonyolult jogfilozófiai értekezéseket írt, még magyarul is nagyon nehéz megérteni. Nem hiszem, hogy a Magyarországon veszélyes szélsőségesek fel tudnák használni Carl Schmittet, azon egyszerű oknál fogva, hogy azok, akik Magyarországon hajlamosak a szélsőjobbot támogatni, nem valószínű, hogy könnyen befogadnák Schmittet: túl nagy intellektuális kihívást jelentenek a művei. Az elmúlt években a Schmittet elővevő konzervatív jogfilozófusoknak és radikális baloldali politikai filozófusoknak pedig láthatóan eszük ágában sincs ordas eszmék szolgálatába állítani tudományukat.
MN: Azért a hatvannyolcasokat sem zavarta, ha nem fogták fel, amit olvasnak.
PSZ: Ez igaz, egyáltalán nem, Habermast hivatkoztak előszeretettel, holott Habermas minden erőfeszítésével azon volt, hogy elhatárolódjon ezektől az emberektől. Lehet, hogy lesz Schmittnek valami hatása nagyon átvitt értelemben, például az ellenségképek terén, de nehéz elképzelni, hogy az egyetemi Schmitt-olvasás miképpen növelné a szélsőjobb mozgósító erejét. Az alkotmány felfüggesztésére vonatkozó schmitti gondolatokra emlékeztető felvetések pedig csak hagymázas politikusi kirohanásokban kerülnek elő.
MN: Magyarországon mit lehetne Carl Schmitt politikaelméletéből profitálni?
PSZ: Azt hiszem, ennek is inkább csak akadémiai jelentősége van, szélesebb értelemben nem nagyon használható. Van némi relevanciája, bizonyos tanulságokat le lehet belőle szűrni, például akár azt is, hogy a liberális demokráciának, a parlamentáris rendszernek csak akkor van jövője, hogyha ez a parlamentáris demokrácia képes a parlamentáris demokrácia alapeszméit kétségbe vonó erőket kiszorítani, akár azon az áron is, hogy felfüggesztik az alkotmányt. A schmitti szuverenitásfelfogás tulajdonképpen pont erről szól: amikor Schmitt először megfogalmazta szuverenitásfogalmát, akkor éppenséggel a náci hatalomátvétel ellen írt. Azt mondta, akkor működhet jól a parlamentáris demokrácia, ha képes náci választási győzelem esetén felfüggeszteni az alkotmányt, azaz megakadályozni, akár jogon túli eszközökkel is, hogy a nácik hatalomra kerüljenek. Ennek van némi tanulsága szerintem, de ez is csak elég közvetetten alkalmazható a politikai életre.
MN: Akkor a konferencia címében feltett kérdésre, hogy kortársunk-e Carl Schmitt, inkább azt mondaná, hogy nem?
PSZ: Vannak olyan tanulságai, amelyeket a vájt fülű politikai eszmetörténészek és a jogfilozófusok le tudnak vonni, de szerintem egy egyszerű jogász számára nem sokat tudnak mondani. Hogy kortársunk-e, azt nem tudom. Az egyik előadó azt mondta, jó volna, ha az lenne: ezen azt értette, hogy jó lenne, ha a konzervatív oldalon is megjelenne egy komolyabb jogi, ideológiai, antropológiai, elméleti keretrendszer. Az elmúlt évtizedekben a Schmittet leporoló magyar jogtudósok ez irányú kísérletei nem csak konzervatív berkekben tarthatnak számot érdeklődésre. Én azonban az igazat megvallva jobban örülnék, ha nem lenne kortársunk Carl Schmitt, és azok a határhelyzetek, amelyekkel Schmitt korában szembe kellene nézni, nem válnának aktuálissá.
Vitatott örökség
Carl Schmitt 1888-ban született egy vesztfáliai kisvárosban, Plettenbergben, és ott is fejezte be hosszúra nyúló életét 1985 húsvétvasárnapján. Katolikus hitben gyökerező gondolkodása a hatalom, az erőszak és a jogalkalmazás kérdései körül forgott; úgy vélte, az emberi gondolkodás egyik lehetséges kategóriája a barát és ellenség megkülönböztetésén alapul. A mai értelmezők szerint Schmitt azt tanítja: a liberalizmus örök konszenzusra törekvése, moralizálása csak látszólag békésebb az ellenséget nevén nevező valódi politikánál. Már a weimari köztársaság idején amellett érvelt, hogy minden alkotmánynak tartalmaznia kell egy diktatórikus elemet. Annak ellenére, hogy a közfelfogás a pluralizmus és a liberális demokráciák ellenségének tekinti, hatása kimutatható a Német Szövetségi Köztársaság jogrendszerében is, de a közkeletű hiedelem szerint Pinchas Rosen, Izrael első igazságügy-minisztere is Schmitt Verfassungslehre című művét lapozgatta, hogy ötleteket merítsen egy lehetséges izraeli alkotmány elkészítéséhez.
Bár korai munkáiban még a náciktól próbálta védeni a német alkotmányosságot, 1933-as hatalomra kerülésük után csatlakozott a nemzetiszocialistákhoz. 1934-ben írta meg a nácik legitimitása mellett érvelő írását A Führer oltalmazza a jogot címmel, amelyben azt ecseteli, hogy Hitler jogosan mészároltatta le az őt hatalomra segítő félkatonai szervezet, az SA vezetőségét. A harmincas években továbbá fontos célként tűzte ki, hogy a német jogot megtisztítsa a "zsidó szellemtől". A nácik 1936-ban kezdték ki: szemére vetették, hogy opportunista, és antiszemitizmusa is csupán látszat. Ezt követően a közéletben kegyvesztetté vált, de továbbra is taníthatott a Berlini Egyetemen. Korábban a katolikus egyházzal is sikerült ujjat húznia. Miután rájött, hogy első felesége nem az a horvát nemesi sarj, akinek mondta magát, elhagyta, és új nőt vett feleségül. Megpróbálta egyházilag is érvényteleníttetni a házasságát, de csak önmagát sikerült kiközösíttetnie egyházából. A háború után egy évet internálótáborban töltött, majd visszatért szülőfalujába. Mivel nem volt hajlandó alávetni magát a denácifikációs eljárásnak, az új köztársaságban nem térhetett vissza az egyetemi pulpitushoz. Visszavonulva, paranoid rémálmoktól gyötörve élte le élete maradék négy évtizedét, de továbbra is szüntelenül dolgozott: a nemzetközi jog felé fordult, és megalkotta partizánelméletét, amely szerint a hagyományos államformák felszívódását követően megváltozik a hadviselés, elmosódik a határ harcos és civil között.
