Animációs film

Játssz megint velem!

Toy Story 3

  • Iványi Zsófia
  • 2010. június 17.

Film

A folytatás mindig gyanús. Jól sikerült filmeké pláne. Jól sikerült filmek még jobban sikerült folytatásának a folytatásánál pedig csak a szederillatú plüssmacik gyanúsabbak. De róluk később. E nagyfokú bizalmatlanság oka az, hogy el nem tudjuk képzelni, mi újat lehet még mondani egy szép kereken elmesélt, annak rendje és módja szerint lezárt történet szimpatikus szereplőiről - a folytatások (ill. remake-ek) túlnyomó többségének alkotóit láthatóan ugyanez a probléma kínozza.

De a Toystory 3 esetében nincs mitől félni: bár a főszerepekben ugyanazok a már jól ismert játékok domborítanak, mint az első két epizódban (naná, majd lecserélik Woody seriffet vagy a minden felett kánonban örvendező űrmanókat!), nyomát sem észlelni annak, hogy épp az eredeti mese bőrrétegeit nyúzgálnák lefele a készítők. Pedig nagy újdonság nincs a korábbi részekhez képest, kedves kis barátaink élete továbbra is a "játszanak velem - örülök / nem játszanak velem - nem örülök" érzelmi tengely mentén csordogál. Azaz valami mégiscsak megváltozott, pontosabban bekövetkezett az, amitől a 15 éve bemutatott első rész óta parázott az egész játéksereglet: gazdájuk, Andy felnőtt.

És ha ez nem lenne elég baj, a régóta hanyagolt és ezért különféle neurotikus zavarok tüneteit halványan produkáló játékok egy szerencsétlen véletlen folytán elkeverednek otthonról, s egy brutális helyen kötnek ki. Itt gonosz, sikoltozó kis rémek tépik, szaggatják, ütik őket napestig, éjszakáikat pedig a már említett, minden pihesége, puhasága és szederillata ellenére kifejezetten megátalkodott mackó teljhatalma alatt működő rezsim celláiban töltik. Szóval az van, hogy leadták őket egy óvodában, ahol egy megkeseredett, játékgyűlölő medve a főnök. Öröm az ürömben (legalábbis nekünk), hogy a pokoli játszóházban egy nagy rakás új játék (többek között a kisebbségi komplexustól és ruhamániától űzött Ken baba, a szociopata cintányéros majom vagy a shakespeare-i hajlamokkal megáldott sün) is feltűnik, akik nagyszerű és mindig pont időben érkező poénokkal operálnak. A sok-sok verbális és vizuális humorkodás között meg ott figyel a (korábbi epizódokban is jelzett) főprobléma, a feleslegessé válás fájdalma, s a bizonytalan jövő kiváltotta szorongás, amit a komputer animálta lények átérezhetőbben adnak elő sok, hasonló tematikában mozgó hús-vér kollégájuknál.

Az pedig, hogy a legfrissebb kalandokat három dimenzióban adják, éppúgy csak egy élményfokozó részlet, mint a széria nyitódarabjának (ami az első teljesen számítógéppel megalkotott egész estés film) széles körben ünnepelt technológiai újítása volt.

 

Forgalmazza a Fórum Hungary

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.