A szappanopera angolszász találmány, eredete a rádiós időkben keresendő, amikor a mi Szabó családunkra emlékeztető végtelen sorozatokkal próbáltak formát és értelmet adni a hömpölygő időnek a fogyasztás adta folyamatos jelenben lubickoló háború utáni nemzedékek. (Állítólag innen a szappanopera elnevezés is, az efféle rádióműsorokat megszakító reklámok között nagy súlyt képviseltek a szappanpor-reklámok.) Ez volt a kapitalizmus talán legoptimistább időszaka. A tömegessé váló autóhasználat révén nyílt meg az út az amerikai középosztály előtt, hogy megvalósulhasson a kertvárosi amerikai álom: négyszobás lakás kedvező jelzáloghitelből, a hátsó udvarban kosárpalánk a gyerekeknek, apa dolgozik a gyárban, anya tévézik és gondozza gyűszűgyűjteményét, és csak hétévente van sorozatgyilkosság a megyében. A televízió lett a kertvárosi életforma médiuma, a tévénéző polgár a képernyő előtt ülve került kapcsolatba a többi kertvárosi polgárral (még ha az a szomszédban lakott is). A tömegtársadalom állampolgára fiktív államjogi lényből így vált a televízió zsánerei segítségével a tömegkultúra morális és esztétikai univerzumának lakójává, és így lett a közösségből közönség.
polgár társadalmi kapcsolataiban a televízió nem csupán hír- és szórakozásforrás, hanem mindenekelőtt közös vonatkoztatási pont, közös nevező és ismerős, a műsorokról alkotott vélemények, nézetek képezik az azonosítási pontokat a másokkal történő kommunikáció során. A szappanopera eredeti formáját tekintve a mindennapi ember keserédes mindennapjait és apró-cseprő kalandjait mutatja be (gondoljunk a Szomszédokra), ennek őstípusa az Egyesült Királyságban az 1960 óta futó Coronation Street, a szappanirodalom megemlékezik egy nemrégiben kimúlt, 1952 óta futó amerikai szappanoperáról is (Guiding Light). A Dallas és a Dynasty lényegében úttörő vállalkozásnak tekinthető azzal, hogy az amerikai felsőközép gondját-baját vette témául. A szappanoperáknak kialakult a saját sajtója, melyben beszámolnak a sztori legújabb fejleményeiről, állandó téma itt a virtuális szappantörténet és a nem kevésbé virtuális színésztörténetek egymásra vonatkoztatása. Amerikában 40 millióra teszik a szappanopera-sajtó olvasóközönségét, és mintegy száz nagyobb magazinnak van rendszeres szappanopera-rovata. A szappanopera klasszikus formájában a cselekmény mindig egy tágabb család élete, azonban a közönség igényeinek megfelelően létrejöttek generációs (Thirtysomething), szakmai (Vészhelyzet) szappanoperák is, és (bár a szappanirodalom nagyjai ezt nem írnák alá, de) a Star Trek is szappanoperának tekinthető. A szakmai televíziókritika többnyire nem is veszteget szót a szappanoperákra, a társadalomtudományi gondolkodás viszont már jó két évtizede rájött, hogy nem mehet el szó nélkül a szappanoperák térre és időre tekintet nélküli népszerűsége mellett. E tanulmányok az adekvát kezdeti téma után (a szappanopera népszerűségének titka) afféle revizionista fordulattal szakítottak a kultúrpesszimista baloldali sirámokkal (kb. a nép ópiuma), és ma már lényegében ott tartanak, hogy a szappanoperát olykor a kései kapitalizmus morális kérdéseit (nem, bőrszín, generációs konfliktusok) nemcsak hogy tárgyaló, hanem aktívan alakító, emancipatorikus mozgalomnak tekintik. Ennek az az alapja, hogy a szappanoperák az átlagosnál jobban összpontosítanak a mindennapok női világára. A szappan-narratíva a háziasszony szemszögén át nézi a dolgokat, a közélet eseményei személyes kapcsolatokon, megfontolásokon keresztül, egyszeri emberek révén történnek (például a Dallasban, ha üzletről volt szó, az mindig úgy volt, hogy X megállapodott Y-nal, de ritkán esett szó az olaj áráról, adócsökkentésről vagy munkanélküliségi rátáról). A szappanoperában erős nők és gyenge vagy visszataszítóan agresszív férfiak a főszereplők, szemben a rendes filmek (thriller, krimi) férfiközpontúságával.
A szappanoperák népszerűségének okát keresve többnyire abban egyezik meg a szappanirodalom, hogy a siker kulcsa a szappanopera jellegzetes, máshoz nem hasonlítható
narratív formájában
keresendő. Itt mindenekelőtt a szappanopera idejét kell kiemelni, ami egyfajta folyamatos hiperjelen, nincs kezdete, nincs vége, akármikor be lehet kapcsolódni. Az egyes részek kapcsolatát a rész végén elhelyezett váratlan, izgalmas eseménnyel (ún. cliffhangerrel) hozzák létre (van minicliffhanger is, ez a reklám előtti minikonfliktus). A dallaszológia jeles szakértője, Ien Ang (Watching Dallas: Soap Opera and the Melodramatic Imagination) könyvet írt a Dallasról beszélő olvasói levelekről, melyekből kiderült, hogy Hollandiában azért volt népszerű a Dallas, mert, jóllehet a texasi hi-society életforma kevés holland sajátja, a nézők mégis felfedezni véltek olyan univerzális emberi konfliktusokat, dilemmákat, amelyeket bizonyos kulturális fordítás segítségével ők is tapasztalhattak mindennapi életükben. A szappanoperák narratív tere afféle terra recognita: "ezt ismerem valahonnan" - képzelt, de bensőséges világ, amely az állandóságok és változások révén tornáztatja a képzeletet, erkölcsi dilemmákkal látja el az elmét és a szívet. Ezen ismerősségre jó példa, hogy a privát beszédben magyarul a Dallas szereplőit Jockeynak és Pamelának hívják, nem pedig a Pamelának vagy a Jockeynak, márpedig a budapesti köznyelvben a névelő elhagyásával azt jelezzük, hogy közeli ismerősről beszélünk. A szappanoperák közönsége számára olykor mulatságosan folyik össze a valóság és a szappan, az emberek állást keresnek a Coronation Street sarki boltjában, az utcán meg inzultálták a kellemetlen karaktert játszó színészeket. A szappanopera történetfűzése a végtelenség okán (a szappanoperában nincs finálé) megsokszorozza a csehovi propozíciót a puskával kapcsolatban, ugyanis a szappanoperában csak azért házasodnak, hogy válás legyen belőle, csak azért vesznek össze, hogy ki lehessen békülni, és csak azért halnak meg, hogy később mégiscsak előkerüljenek valahonnan. A szappanopera népszerűsége tehát a folyamatosságban, az ismerősségben és az (óvatosan adagolt) konfliktusokban keresendő. Ugyanakkor ez a mindennapok élményeire építő hétköznapi realizmus teszi igazán meseszerűvé a szappanoperát. E tétel illusztrálásához érdemes a hazai anyagot, a Szomszédokat szemügyre venni. A Szomszédok szereplői olyanok, mintha valamely radikális politikai változás következtében a kenyerüket szavaikkal kereső embereket (pl. a színészeket) kiköltöztették volna Gazdagrétre, és az ő életüket követné a kamera. Ahhoz képest, hogy a Szomszédok valamiféle virtuális átlag magyar életformát kíván megjeleníteni (ebben hűségesen követi a tradicionális brit szappanhagyományokat), mindenekelőtt túl sok mondatot fejeznek be benne a szereplők. Valószínű, hogy a forgatókönyvíró, a dramaturg és a rendező azt gondolták, hogy ha valaki Ladával jár, az elég ahhoz, hogy átlagosnak tűnjék. Ámde a kilúgozott Szomszédok-dikció helyett a Tix-reklám tükrözi inkább
a lakótelepek nyelvét,
amikor meglepetten röffen egyet a kismama, látván, hogy a por eltüntette az utolsó makulát is: "na most ebben a deka fekete csík sincsen" (mármint a férfiing nyakán). Na, ilyet senki nem mond a Szomszédokban. Politikai nézeteiket tekintve a Szomszédok polgárai legrosszabb esetben is az athéni demokrácia virágkorának politikai embereszményét (annak is idealizált, népszerű verzióját) jelenítik meg, amikor is az emberek nem alakítanak határozott véleményt az aktuális sorskérdésekről, amíg azokat meg nem vitatták egymással: a Szomszédok szereplői folyton arról panaszkodnak, hogy nem értik a közélet kérdéseit ahhoz, hogy megfontolt véleményt alkossanak. Arról nem is beszélve, hogy a Szomszédok szereplői sose tévednek: sose mondanak közjogi-politikai lehetetlenségeket, ténybeli sületlenségeket, és legfőképpen, jóformán sosem lehetünk tanúi a proletkult fennmaradása legfőbb zálogának, a proletariátus morális értékeit, megfontolásait tükröző, jószerivel mindig személyes anekdotákból álló pletyka-, szájhagyomány- és rémhírkultúrának. Életmódjukat tekintve a Szomszédok szereplői ugyancsak fura lények, például szinte sose néznek tévét, alig részegek és állandóan beszélgetnek, mintha valami stimulálószert szednének. A Szomszédok és általában a szappanopera igazi perverzitása abban áll, hogy utánozni kívánja azt, amin nincs semmi utánoznivaló, és így hozza létre a mindennapi élet helyszíneiből (lakótelep, taxi, közért) a legvadabb álomvilágot, amihez képest a Jurassic Park meséje vízállásjelentés. Azt hiszem, igazából arra vágyom, hogy olyan szappanoperát lássak, amiben olyanok az emberek, mint a Fargóban. De ahhoz viszont meg minek a tévé?
Hammer Ferenc
