*
Magyar Narancs: Úgy emlékszem, nem volt mindenki ilyen finnszőke, amikor utoljára láttalak titeket. Melyikőtök "nem természetes"?
Mari Kaasinen: Én festettem be a hajam, gondoltam, legyünk mindhárman szőkék, az "összhangzat" kedvéért.
MN: Végül is te vagy a vezér, már legalábbis az egyetlen alapító. Milyen volt a régi Varttina tagjának lenni?
MK: Abban a kimondhatatlan nevű karéliai faluban, amit Rakkyla-nek hívnak, tíz-egynéhány évesen, az édesanyám vezetésével, a testvéremmel együtt hoztuk össze a csoportot. Nem nagyon lehetett ott mást csinálni, ha nem akartál otthon unatkozni.
MN: Akkoriban több mint húsz lány és csak néhány fiú volt a csapatban. A fiúkat ezek szerint jobban izgatta a rénszarvasvadászat, mint a hagyományőrzés.
MK: Kantelével kísértük az énekünket, és ezen a finn népi hangszeren inkább nők játszanak, bár az a pár srác egészen jól zenélt. De a többiek folyton csak síeltek, ez tény, nem nagyon akartak velünk játszani.
MN: Karélia költészetéről és dalairól mi a Kalevala kapcsán hallhattunk. Gondolom, ti is kötelezően tanultátok az iskolában a nemzeti eposzotokat. Lehet, hogy az unalmas tananyagot akartátok feldobni a kórussal?
MK: Abszolút. Szerettük volna megőrizni a karéliai éneklés hagyományait, már csak azért is, mert olyan szép nyelv ez, amin öröm énekelni. A Kalevalától nem szabad elriasztani a gyerekeket. A törté-nete, a versei, a karakterei fantasztikusak, és a mai napig mind élő elemei a Varttina szövegeinek.
MN: Mit jelent a zenekar neve?
MK: Ismered a Csipkerózsikát? Mielőtt hosszú álomra szenderedik, megvágja az ujját valamivel... Na ez az. Az orsó. A Kalevalában is van.
MN: Hihetetlenül pörgősek és vidámak a számaitok. Miről szólnak?
Susana Aho: Az életről, a fiúkról, a lányokról.
Johanna Virtanen: Átkokról, pletykákról, női dolgokról. Arról, hogyan ütjük a zenekar fiú tagjait, ha nem dolgoznak.
MK: Meg a takarításról. De altatódalok is vannak.
MN: Hogyan változott a zenekar karaktere az átalakuláskor, majd miután befutottatok az Oi Dai című lemezetek után?
MK: A suli után néhányan, jómagam is, a helsinki Sibelius Akadémiára mentünk tanulni. El kellett dönteni, hogy hobbiként folytatjuk-e a zenekart, vagy profi dolgot csinálunk belőle. Az utóbbit választottuk. Azóta lassan húsz év telt el, és számos hatás érte a zenénket. Elsősorban az, hogy a finnugor területeken túlról is beszivárogtak dallamok, a mari, ingriai, sőt a bolgár női éneklési tradíciókig. Amerre járunk a világban, mindenhol tanulunk valamit, de otthon is mindenféle zenét hallgatunk, és ezekből felhasználunk elemeket, szövegeket írunk hozzá.
MN: Susana és Johanna honnan csöppent a kórusba?
SA: Én tizenhárom éves koromtól harmonikázom. A Vihma című album előtt a zenekar instrumentális részébe tartoztam, utána csatlakoztam az éneklőkhöz. Szintén a Sibeliusra jártam, és van egy másik zenekarom is, amit Vaeltejatnak hívnak - balkáni, cigány meg finn zenét játszik. A cigányos vonalat képviselem, mert a látszat ellenére roma gyökerekkel is rendelkezem. És dolgozom egy bábszínházzal is, aminek Sampo a neve, és ugyancsak a Kalevala ihlette. Tudod, a boldogságot őrlő malom...
JV: Alig négy éve szálltam be egy meghallgatás kapcsán, ahol rám esett a választás. A kokkolai konzervatóriumban voltam népzene szakos hallgató, most pedig a Sibelius Akadémián tanulok énekelni. Meg harmóniumon és kantelén játszom.
MN: A Varttina-ben milyen a munkamegosztás?
JV: A technikai és a zenei hátteret a fiúk csinálják, a szövegeket és a saját énekszólamainkat pedig mi. Csak akkor vitázunk, ha nagyon fáradtak vagyunk.
MN: Mi tart össze titeket ennyi év után?
JV: Talán az, hogy soha nem a pénzért csináltuk.
MK: Úgy tűnik, sokaknak tetszik a zenénk, szeret minket a közönség. Évente úgy ötven meghívásunk van, nem panaszkodhatunk. Magyarországon az európai csatlakozáskor játszottunk utoljára; sajnos a Szigetre most nem kaptunk meghívást, pedig nagyon szeretjük.
SA: Az is gyakori, hogy közös munkára invitálnak más zenészek, és így is terjeszthetjük a Värttinä-életérzést.
MN: Ahhoz mit szóltok, hogy egyik-másik újságíró finn Spice Girlsnek aposztrofál titeket?
MK: Nem örülünk neki. Lehet minket popzenekarnak nevezni, de a showbusinesshez semmi közünk.
MN: Milyen zenét játszik most a Varttina?
MK: Hát... Varttina-zenét, amit világzenének, dzsessznek, népzenének, etnorocknak vagy popzenének is neveznek.
MN: Bizonyára valamiféle nemzeti kincs vagytok Finnországban. Hogyan kezel benneteket a hazai közönség?
MK: Hál' isten majdnem az öszszes szövegünket értik, bár néha olyan gyors és olyan dialektusban van, hogy lehetetlen követni.
JV: Európában azért hamarabb belelkesednek a zenénktől.
MK: Nálunk azt gondolják, hogy a zene nem olyan vidám dolog, és ha az ember énekel, akkor azt vegye komolyan. Nem túl mosolygós nép a finn.
MN: Mivel telik a nyaratok?
MK: Főleg stúdiómunkákkal.
SA: De fellépünk a Helsinki Atlétikai Világbajnokság megnyitóján is.
JV: Jó nagy közönségünk lesz a tévén keresztül.
Varázsszőnyeg Fesztivál, Művészetek Palotája, július 30.
