Igaz, hogy a Sonic Youth mögött már közel két, gondosan végigmuzsikált évtized áll, és igaz az is, hogy ennyi idő általában mindent kivesz egy rockzenekarból, ami egyáltalán kivehető, mégis ezt az együttest még ma is azon kevesek közé kell sorolnunk, akiket izgatottan várni és akikre számítani lehet.

Igaz, hogy a Sonic Youth mögött már közel két, gondosan végigmuzsikált évtized áll, és igaz az is, hogy ennyi idő általában mindent kivesz egy rockzenekarból, ami egyáltalán kivehető, mégis ezt az együttest még ma is azon kevesek közé kell sorolnunk, akiket izgatottan várni és akikre számítani lehet.

Jöttek először a hírek, valami készül. Történt ugyanis, hogy tavaly, egy kaliforniai fellépésüket követően, ellopták a zenekari felszerelést szállító kamiont - benne- volt minden hangszer és eszköz, amely a kilencvenes években készült lemezeik megszólaltatásáért felelt. A felszerelés nem került elő (a mai napig sem), így a betervezett dalszerzési periódus elején ott álltak Thurston Moorék üres kézzel. S ha már így alakult, leporolták régi, elmondásaik szerint kábé a nyolcvanas évek vége óta nem használt cuccaikat, beszereztek melléjük egy sor új hangszert, mindez jótékonyan felpezsdítette az alkotókedvüket, új ösvények feltérképezéséről regéltek úton-útfélen, még az is belefért, hogy a zenekar -ha csak a koncertek erejéig is, de - életében először ötös fogattá lényegüljön át, régi barátjuk, Jim O´Rourke basszgitáros csatasorba állításával.

Aki mindezek alapján joggal várt valami merőben újat, az csalódni fog, hiszen az új, a maga mindössze nyolc dalával csöppet befejezetlennek ható NYC Ghost & Flowers korong megszólaltatásában nem észlelhetünk jelentős módosulást. S persze a páratlan Daydream Nation világa sem tért vissza az akkoriban nyúzott gitárok társaságában. A dalok a két évvel ezelőtti A Thousand Leaves lemez pszichedelikus, mindenféle kommerciális elvárásnak fityiszt mutató vonalán mozgolódnak, némelyikük tovább is halad rajta: ekkor a zene feszült lebegéssé redukálódik, "hagyományos" éneket alig hallhatunk, hanem csak az egészen poétikus szövegek szavalását, amolyan énekbeszédet (a lemezcímben jelzett szellemek közül egyet bizonyosan felismerhetünk, mégpedig Allen Ginsbergét). Szabálytalan, kísérleltező muzsika, igényli az odafigyelést (szövegekkel a kézben ajánlott), és igénybe is veszi a hallgatót; nem működik minden egyes percben, ez sajnos tény, amint az is, hogy amikor viszont összeáll a dolog, s ez a zajos, bizarr gitárhangokkal bíró hangfolyam körülöleli, majd magával ragadja az embert, akkor olyan helyekre mozdíthat el, ahová senki más nem képes, már ha rockzenéről esik szó.

Innentől kezdve a kedves hallgatóra van bízva a dolog: kíván-e egy ilyen utazást, vagy sem? New York városa meg az ő szellemei és virágai - lehet belőle bármi, én előre szóltam.

- greff -

Geffen/Universal, 2000