"A zongoramű: kódfejtés" - Farkas Gábor zongoraművész

  • Kovács Bálint
  • 2009. február 26.

Film

1981-ben született, jelenleg a Zeneakadémia doktoriskolájának hallgatója, egyebek mellett Junior Prima-díjas. Első lett a Magyar Rádió Országos Zongoraversenyén és a Baden bei Wien-i Bartók Béla Zongoraversenyen; játszott többek között Bécsben, Berlinben, Stuttgartban, Strasbourgban, Firenzében, Párizsban, valamint Tokióban - olyan karmesterek mellett, mint Fischer Ádám, Kocsis Zoltán vagy Vásáry Tamás. Első lemeze (An evening with Liszt) tavaly év végén jelent meg. Kovács Bálint

1981-ben született, jelenleg a Zeneakadémia doktoriskolájának hallgatója, egyebek mellett Junior Prima-díjas. Első lett a Magyar Rádió Országos Zongoraversenyén és a Baden bei Wien-i Bartók Béla Zongoraversenyen; játszott többek között Bécsben, Berlinben, Stuttgartban, Strasbourgban, Firenzében, Párizsban, valamint Tokióban - olyan karmesterek mellett, mint Fischer Ádám, Kocsis Zoltán vagy Vásáry Tamás. Első lemeze (An evening with Liszt) tavaly év végén jelent meg.

*

Magyar Narancs: Ötéves korodban már az ózdi zeneiskolába jártál.

Farkas Gábor: Rengeteg zenész volt a családunkban, édesapám másodállásban vendéglátóhelyeken, bárokban gitározott, nagybátyám pedig bárzongorista volt. Volt otthon egy pianínónk, kisgyerekként állítólag folyton azt ütögettem; egyszer édesapám azt mondta, hogy megtanít játszani, kottát olvasni. Így mire a zeneiskolába mentem, már ismertem a violin- és basszuskulcsot, nagyjából végigjátszottam a Zongoraiskola 1-et, és el tudtam játszani néhány kisebb darabot. Édesapámnak nagyon jó pedagógiai érzéke volt, mert elérte, hogy az egészet játéknak fogjam fel. Ha komolyabban veszi, számon kéri a tananyagot, akkor biztosan megutáltam volna az egészet, és most nem lennék zongorista.

MN: Jelent számodra bármiféle pluszmotivációt, hogy roma vagy?

FG: Ne fogd fel egoizmusnak, de én ezt az egészet magam miatt csinálom. Az vezérel, hogy elérjem mindazt, amit gyermekkoromban elképzeltem: jól megtanulni zongorázni, versenyeken szerepelni, játszani mindenfelé a világon - ennek érdekében megpróbálok a lehető legjobban dolgozni, fejleszteni magam. Innentől kezdve a romaság nem igazán foglalkoztat. Talán annyiban szerencsém van, hogy mivel muzsikuscsaládban nőttem fel, sok minden ösztönösen megvan bennem - ami persze önmagában, gyakorlás nélkül korántsem elég.

MN: Batta András, a Zeneakadémia rektora azt írja a lemezed füzetében, hogy összeköt téged Liszttel "annak a magyarországi népcsoportnak az öröklött muzikalitása, amely annyira megragadta Lisztet, hogy maga is a (...) cigányprímások művész-rokonának tartotta magát".

FG: A zeneszerzők mindig is vonzódtak a cigányzenészekhez, amiatt az ösztönös zeneiség miatt, ami minden tanult zenészt levett a lábáról. Persze Lisztet, Brahmst és Johann Strausst is lenyűgözték ezek a zenészek - de Liszt zenéje nem ezért áll közel hozzám.

MN: Hanem mi az oka?

FG: Úgy érzem, a romantikus szerzők közül Lisztben lehet teljes mértékben kibontakozni pianisztikusan, zenéjének mélysége, virtuozitása miatt. Nagyon vonz az ő fantasztikus, nagy ívű és sokrétű életpályája is: már fiatalon elkezdett zenét szerezni, aztán jött egy virtuóz korszaka, majd visszavonult Weimarba, és végül abbé lett - mint valamiféle megvilágosulástörténet. A korai művei még kissé bellinisek-donizettisek, később Paganini hatása nyomja rá a bélyegét, majd persze megtalálta a saját hangját, végül pedig egy csontvázszerű, már Bartókra és Debussyre utaló zenét játszik - mindez nagyon kevés zeneszerzőnél található meg.

MN: Mire törekszel, amikor Lisztet játszol?

FG: A maximális kottahűségre. Azt szeretném elérni, hogy csak azt játsszam el, ami a kottában van; hogy átadjam a szerző szándékát. Sokan csak a perfekcionizmusra törekszenek, hogy minden hang, amit leütnek, a helyén legyen - de ekkor még hiányzik valami. Én megpróbálom aszerint értelmezni a műveket, hogy akik ezeket leírták, érző emberek voltak, fantasztikus csatornákkal arra, hogy érzelmeket váltsanak ki az emberből. Ezeket az érzelmeket szeretném én is átadni. Ez persze elég nehéz; egy színésznek talán könnyebb a dolga, mert a szavaknak, még ha néha többféleképp is értelmezhetők, egy adott jelentésük van. Egy zongoramű viszont kódfejtés; mindenki a saját lelkére formálja az egészet. Annak idején állítólag Weiner Leó úgy tanított a Zeneakadémián, hogy órákig szekálta az embert két ütemért; amikor két-három hónap múlva végigértél az egész tételen, fél év után meg az egész darabon, Weiner azt mondta, hogy "na, most már hozzáteheted te is az egyéniségedet, amit te gondolsz a darabról, de úgy, hogy az eddigiek ne csorbuljanak".

MN: Úgy tudom, a lemezkiadók olyannyira nem akarnak fiatal magyar komolyzenésztől lemezt kiadni, hogy tucatnyi közülük úgy sem állt rá a dologra, hogy minden költséget ti fedeztetek volna.

FG: Így van - ez nekik nem üzlet, nem akarnak bukni, nem akarnak kockázatot vállalni. Mindenkinek az kell, hogy már legyen a zenész háta mögött valami - de honnan legyen, ha mindenki ezzel utasít el? A kiadással járó szervezési munkákat egyébként teljes egészében Bíró Csilla, az impresszárióm intézte, a megjelenést pedig a Polgár Krisztina Emlékalap nagyvonalú támogatása tette lehetővé. A lemezt végül a rangos Warner Classics adta ki, így az egész világon kapható; az ő felkérése arra szólt, hogy magyar előadó magyar művész műveit játssza - ilyen szempontból szerencsénk van Liszttel. Persze erről sokat vitatkoznak a tudósok, hogy Lisztet lehet-e magyarnak nevezni, hiszen ő inkább európai, a franciák ugyanúgy magukénak vallják, mint a németek vagy az osztrákok - tulajdonképpen a mongolokon kívül mindenki.

MN: A Miserere du Trovatore és a Reminiscences de Boccanegra Liszt legkevésbé ismert művei közé tartoznak. Hogyhogy ezeket is eljátszottad a bemutatkozó lemezeden?

FG: Valóban, koncerten is ritkán hallani ezeket, és összesen két lemezfelvételről tudok, amin szerepelnek. Pedig igazán remek darabok, megérdemlik, hogy az ember annyit foglalkozzon velük, hogy lemezre is felvegye. Engem egyébként vonzanak azok a művek, amiket kevesen játszanak, már csak azért is, mert sokkal nagyobb kihívás eljátszani őket, mint az ezerszer hallottakat. Azokból kialakult egy bizonyos tradíció, a ritkán hallható művek viszont arra ösztökélik a zongoristát, hogy teljes egészében csak a kottára hagyatkozva játsszon, és semmiféle tradicionális manírt ne tegyen bele. Ráadásul megvan az az előnyük is, hogy lehet, hogy egy gyűjtő, aki még nem találkozott ezekkel a darabokkal, pont miattuk fogja megvenni a lemezt.

MN: A Trubadúr-átirat és a Boccanegra szöges ellentéte a lemez záró műve, a h-moll szonáta, amelyet gyakorlatilag minden zongorista eljátszik egyszer életében.

FG: Ez egy olyan kihívás, amire muszáj maximálisan felkészülni. Én még a 2001-es Liszt-versenyre tanultam meg ezt a darabot, és azóta többször játszottam koncerten - ez egy monumentális mű, amit tapasztalatlanul játszani nagyon nehéz, nagyon veszélyes. Ahogy fiatalon játszani is: ehhez a darabhoz érni kell; talán majd ötvenéves koromban mondhatom el, hogy nagyjából már megközelítem azt a nívót, amit megkövetelek magamtól. Biztos vagyok benne, hogy pár év múlva máshogy fogom játszani.

MN: Sok olyan része van a h-moll szonátának, ahol többen hajlamosak elmenni a "zongorapüfölés" felé. Nálad ez nincs így.

FG: Az, hogy ki püföli a zongorát és ki nem, szerintem csak zongoratechnikai kérdés, csak a fülön múlik: nem attól lesz szép egy hang, ha minél erősebben ütöm le. Nagyon sokat foglalkozom a hang minőségével, hogy egy piano is ugyanolyan szép legyen, mint egy forte, hogy ha hangosan játszik is az ember, akkor se hallatszódjon a húrok zörgése. Akkor szép egy hang, ha telt: sokat kell gyakorolni, hogy hangos legyen, de mégsem csapott. Ezen a téren is van még hová fejlődnöm, hiszen például Richternek vagy Horowitznak olyan fantasztikus fortéi vannak, hogy még felvételről is beleborzong az ember. Õk az igazi nagy példaképek, akiket követni kell.

MN: Évi ötven-hatvan friss diplomás komolyzenészből egy vagy kettő lesz csak szólista; azt mondják, nem elég csak tehetségesen játszani, tudni kell kiállni a színpadra is.

FG: Tizenvalahány évesen nagyon élvezi az ember, ha kiállhat a színpadra, de megváltozik a helyzet, ha az egésznek tétje lesz; ha már nemcsak magamtól várok el egy szintet, de más is tőlem - ez, főleg, ha nem sikerül, nagyon meg tudja viselni az embert. De nemcsak kötélidegek kellenek, hanem fizikálisan is jó karban kell lenni: amikor egy szólóest után másnap alig bír felállni az ember, az nemcsak lelki kimerülést jelent, hanem kar- és hátfájást is, sajgó végtagokat. Vannak, akik nem izgulnak a koncertek előtt, de azért a legtöbben jógáznak, sétálnak vagy különféle stresszoldó gyakorlatokat végeznek.

MN: Magyarországon csak Bíró Csilla és menedzsmentje, a Starlet foglalkozik fiatal zenészek impresszálásával.

FG: Így van, pedig nagyon fontos, hogy minden zenész mögött legyen egy menedzser. Több neves művész is mesélte, hogy ha fiatalkorában megkereste egy koncertszervező, mindig az volt az első kérdés, hogy van-e menedzsere - és ha nemet mondott, onnantól nem vették komolyan. Nekem nagyon nagy szerencsém van Csillával - kell valaki, aki mindazokat a pénzügyi, szervezési dolgokat el tudja intézni, amit egy zenésznek soha nem tanítanak meg. Ezek nélkül szerintem lehetetlen nemhogy befutni, de a pályán elindulni is.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.