Nagy Zsolt: Az előadás végletesen megosztotta a közönséget: néhányan látványosan kivonultak, mások tüntetően nem tapsoltak, sokan viszont bravóztak, állva tapsoltak. Ez így jó.
MN: Fantasztikusnak tűnik az az egy év, ami a színművészeti elvégzése óta eltelt. Erről ábrándoztál, amikor öt éve a felvételire készültél?
NZS: Van az hét év is: csak harmadjára vettek fel. Amúgy nemigen ábrándoztam én. Felvettek, örültem, aztán csalódtam. Rossz volt a főiskola. Nekem szerencsém volt, mert találkoztam Süsüvel (Schilling Árpád). Azt adta meg ez a találkozás, amire mindannyian vágyunk: hosszú távon tervezhetek, állandó csapatban dolgozhatok.
MN: Írd le ezt a főiskolára jelentkező tizennyolc éves fiatalembert!
NZS: Mokány, kemény gyerek, aki folyton fejjel megy a falnak. Ráadásul tapintatlansággal, kőkemény türmőséggel megáldva...
MN: Türmőséggel?
NZS: Hogy magyarázzam? Olyan... kicsit bunkó gyerek. Belép valahová, és hogy saját görcseit, gátlásait lefedje, másokat megbánt. Erőszakból vicceskedik. Otromba, falusi vagány gyerek.
MN: Olyan lehet, mint Liliom a ti előadásotok első jelenetében. Hőzöngő nagymenőt játszik a lányok előtt, miközben riadt, magányos kisgyerek. Szerintem ezt látja meg benne Julika.
NZS: Igen, azt hiszem, így van. Ezt a nyers hőzöngést próbálta rólam baltával lenyesegetni Gáspár Tibor, aki két évig tanított. Nekem ő a mesterem. Békéscsabán voltam stúdiós, ott találkoztunk. Előtte különben Kassára is felvettek színésznek, de nem kaptam munkavállalási engedélyt.
MN: "Türmő" - milyen szó ez?
NZS: Nem tudom. Süsü gyakran mondja, meg a krétakörös csapat is használja. De lehet, hogy még Tuzsérról hoztam.
MN: Hol van Tuzsér?
NZS: Szabolcsban, az ukrán határ közelében. Én vagyok itt Pesten a legészakibb északi fiú.
MN: Ott születtél?
NZS: Nem, Kisvárdán születtem, az tizenöt kilométerre van a falutól. Oda szállították be anyámat, hogy megszülessek. Aztán vittek vissza Tuzsérra, lakni.
MN: Milyen ez a falu?
NZS: Éppen tegnap gondolkodtam ezen...
MN: Avignonból jövet...
NZS: Igen. A gyerekkorom jutott eszembe: gyönyörű volt, senkivel nem cserélnék. Állandóan bunkereket építettem magamnak a Tisza-parton, meg kajakoztam a folyón. Kezdetben apám erőltette a kajakot, mondván: "Hogy nézel ki, fiam?!"
MN: Miért, hogy néztél ki?
NZS: Kicsi voltam, kövér, csak úgy gurultam az úton. Pedig fociztam is, mert a faluban az nem is volt ember, aki nem focizott. Hátvédet játszottam.
MN: Durva voltál?
NZS: Nem, egyáltalán nem. Apám elégedetlenkedett is. De én az okos játékot szerettem. Már amennyire ez tőlem telt.
MN: Butának tartod magad?
NZS: Hát, nem tudom. Mindenesetre van ilyen komplexusom. Bánt, amikor efféle utalást olvasok egy-egy kritikában. Vagy amikor azt érzem, valaki így szól hozzám. Ilyenkor dühös leszek, elveszítem a fejemet, és tényleg butává válok.
MN: Mit gondolsz, az a gátlás, ami az "alulról" "felfelé" araszolók sajátja, életed végéig megmarad, vagy felszakad egyszer?
NZS: Biztosan felszakad, de az a kérdés, hogyan. Ha nagyképű leszek és elszállok, az baj. Szeretném, ha nem lennék görcsös, de úgy, hogy közben szeressem és tiszteljem a másik embert. Nekem nagy dolog az, hogy Tuzsérról eljutottam Párizsba, Avignonba, hogy Berlinben én játszom majd Woyzecket, de közben nem szeretném elfelejteni, honnan jöttem. Nem is tudnám. Örökre bennem van az az érzet, ahogy ülök kisgyerekként, és hallgatom nagyapámat meg Menyus bácsit, közben ég a spór...
MN: ...Spór?
NZS: A kályha, a sparhelt. A felnőttek lekapcsolják a villanyt, én meg bámulom a tüzet, ahogy a fénye játszik a falon; meg a szagok: a szemcseppentő szaga, amit véletlenül megittam; a szilvafák; az a rossz út: a Rákóczi út, úgy hívták, ahol laktunk, most már a Zrínyin lakunk; meg télen a befagyott Tisza, ahogy egy róka átsurran keresztben, én meg ülök a parton és a lábamnál zörren a bokor, előbújik egy kicsi állat, szétnéz, megfog, odébbvisz egy ágat... dolgozik körülöttem a természet, és csend van.
MN: Öt éve élsz Budapesten. Otthon vagy itt?
NZS: Nem. Akkor már inkább Agárd, ahol a barátnőm lakik. Mégiscsak vidék. Van tó meg nádas meg erdő... olyan, mint nálunk. Itt fenn bulizni jó, szétcsapatni az agyadat. Meg színházat csinálni. Budapest a munkahelyem, Tuzsér az otthonom. Ritkán tudok hazamenni, nincs időm. A karácsony meg a húsvét azért mindig megvan.
MN: A szüleid láttak már színházban?
NZS: Igen, a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem!-ben. Még főiskolásként játszottam ott. Nagyon büszkék voltak rám, mert Szabó Gyula bácsival láttak egy színpadon. Szóval őmiatta. Meg azért is büszkék, hogy az újságban olvassák a nevemet, vagy hogy láttak a tévében a mogyoróscsoki-reklámban. Tudod, kellett a pénz.
MN: Mi a jó itt, Pesten?
NZS: A színház. A pesti színpadon mondom azt, hogy "sok agácifák vannak itten" - és én tudom, miről beszélek. Az agáciillat itt van az orromban.
MN: Liliom és agácifák: ez passzol. De a sikerek közepette is voltak óvatos kétségeskedések: mennyire passzol Nagy Zsolt, ez a vidéki kissrác a pesti vagány szerepéhez. A kritikusok sem egyértelműen lelkendeztek.
NZS: Mit mondhatok én erre? Úgy megyek a színpadra, hogy Liliom én vagyok. Ez egy külvárosi srác, szerintem közel áll hozzám. Biztosan vannak hiányosságok az alakításban, végül is a kritikusok dolga az, hogy ezekre rámutassanak.
MN: Az a gyanúm, hogy néhányan korábbi Liliom-alakításokat kérnek számon. Engem viszont pontosan az fogott meg az előadásban, hogy a te személyiségedre épített: ez a Liliom egy esendő, árva gyerek, aki eredendően idegen abban a világban, ahol folyamatosan otthon próbál lenni. Megfelelni próbál a vurslinak, Muskátnénak, a lányoknak - megfelelni próbál a Liliom-elvárásoknak, tartja magát, már amennyire tudja.
NZS: Aztán kipukkad. Mert persze kipukkad.
MN: Voltak ilyen pillanataid a budapesti öt évedben?
NZS: Igen. Tehetetlenségemben sokszor kipukkadtam. Így vagy úgy, kifröccsent belőlem az a hordalék, ami a főiskolai nyomorult kutyaságomban összegyűlt.
MN: Másokkal volt bajod vagy magaddal?
NZS: Ha másokat bántottam is, magammal volt bajom. Önbizalomhiány, ez a kulcs. Ha lenne önbizalmam, a kritikusoknak is vagy a krétakörösöknek is mondhatnám, hagyjatok békén. Nem mondom. A Krétakörben már annyira ismerjük egymást, hogy egy tekintetvillanásból, egy hangsúlyból rögtön érzem, ha elégedetlenek.
MN: A hosszú távú csapatmunka sok előnnyel jár, de hátránya is van: egy idő után nem tudnak egymásnak mit mondani az egymás levében fővő emberek.
NZS: Itt mi nem tartunk. Ha majd ezt érzem, lépek. Tudom, könnyű ezt mondani, de azt is tudom, nincs hová lépni. Nem hiszem, hogy van másik társulat, amelyik például végigcsinálná azt a két hetet, amit mi csináltunk nemrég Komáromban. Szörnyű körülmények között összezárva tréningeztünk, készültünk a Woyzeckre. Kiszakadtunk innen, le az erődbe, a katakombarendszerbe, hogy - ahogy Süsü mondta - visszataláljunk a régi Krétakörhöz. Nagyon jó volt. Mindenki minden szerepbe belekóstolt. Játszottam Marie-t, Ezreddobost, Kapitányt... Többek között azt kerestük, hogyan teremthető meg az az előadás által megkövetelt, stabil állapot, ami kiküszöböli az aznapi ideiglenességeket. Ha így tudjuk folytatni a munkát, nem fogjuk megúnni egymást.
MN: Részben Büchner zsenialitása miatt, részben a mű töredékessége miatt sokfélének elképzelhetjük Woyzecket: ámokfutó őrültnek, peremre szorult áldozatnak, elvakult gyilkosnak... Milyennek képzeled te Woyzecket?
NZS: Küzdő embernek, és örök vesztesnek. ´ az igazi lúzer. Ahogy a német filmben a tamburmajor felemeli Klaus Kinskit, lerakja, és ő úgy marad. Fassbinder is jól meg tudná ezt rendezni, ha még élne - annyira előttem vannak az ő lúzer hősei.
MN: Woyzeck elfogadja ezt a szerepet?
NZS: A lúzer soha nem tud arról, hogy ő lúzer. Azt érzékeli, hogy szar dolgok történnek vele. Küzd ellene, de hiába. Egy másik, egy nem lúzer megoldaná: "Menjetek a picsába!" - mondaná, és lerázná magáról a bajt.
MN: Woyzeck megöli a másik embert, az egyetlen embert, aki közel áll hozzá. Te hogy számolsz el ezzel a gyilkossággal?
NZS: Hirtelen felindulásból elkövetett emberölés. Nem tudja, mit tesz. Olyan ez, mint a Nagyon fáj. József Attila azt "hirtelen felindulásból" írta. Pusztuljon el minden, velem és veled együtt! Ezt üvölti a költő egy olyan világban, ahol sáros az is, aki szent. Woyzeck magányos, árva ember, aki egy kósza hírrel megőrjíthető.
MN: A napokban beszélgettem Kovács Lajossal, aki színpadon is, filmen is játszotta ezt a szerepet. Szóba került a Woyzeck, és ő feltette a kérdést: milyen helyzet igazolhat egy gyilkosságot? Semmilyen, mondtam én.
NZS: Mindenki ezt mondja: az ember nem juthat el idáig. És az ember eljut idáig nap mint nap. Elveszti az agyát, és ahogy Süsü mondta, százféleképpen megöli a másikat: felakasztja, megsüti, kibelezi, vízbe fojtja, felrobbantja...
MN: A hirtelen felindulás után Woyzeck tisztában van azzal, mit követett el?
NZS: Szerintem igen. Elrohan, lefut negyven kilométert, kitisztul az agya, megáll és visszamegy.
MN: Woyzeck és a maraton - közük lenne egymáshoz?
NZS: Nem, ez véletlen. Meg akartam kóstolni ezt a távot. Jó, hogy sikerült. Sokat adott nekem.
MN: Önbizalmat?
NZS: Például. Kicsit erősebb lettem. És utána az a nap... az szép volt. Minden rosszindulat, gyűlölet kiszaladt belőlem. Kifutottam magamból a rosszat. Béke, csend, egyetértés volt minden. Szeretet áradt szét bennem, mert kioldódott belőlem a görcs.
MN: Pénteken reggel megjelentél az Orczy-kerti pályán, és elindultál körbe-körbe. Csodálkoztam, hogy nem voltak ott a krétakörös társaid.
NZS: Nem szóltam senkinek, túl nagy lett volna rajtam a teher, rögtön bizonyítani akartam volna. Pont elég volt, hogy ti ott voltatok: neked azért szóltam, mert adtad annak idején a könyvedet, a Talált embert, meg mindig kérdezgettél, hogy állok a készüléssel; Kovács Lajost azért hívtam, mert többször rám telefonált, és mert jó embernek tartom; a barátnőmet azért, mert szeretem; a barátomat pedig, mert megígértem, hogy a barátságért megteszem ezt a távot. Nagyon szeretem a futást. Tisztít. Ez az én meditációm. Az a néhány tiszta óra, amit a maraton után kaptam, másként nem nyerhető el. Valami lényegeset megértesz a világból. Tisztábbak és egyértelműbbek lesznek a dolgok, mert az is egyértelmű, hogy mögötted van negyvenkét kilométer. Rend költözik beléd. Egyszerűen tudsz megszólalni, vagy meg sem szólalni, ha nincs mit mondanod. Hallgatsz, és az is jó, az is hiteles.
Bérczes László
