„Ahogy lassan felforr”

James Watkins rendező, forgatókönyvíró

Két évvel azután, hogy nálunk is bemutatták az A látogatás című dán pszichothrillert, amerikai remake készült a filmből. A Szádra ne veddben egy amerikai család látogat el egy brithez, miután olaszországi nyaralásukon rövid barátságot kötöttek. Az angol rendezővel az eltérő szociális normákról beszélgettünk és arról, hogy miért félelmetesebb bármelyik szörnynél az emberi társadalom.

Magyar Narancs: Mikor találkozott először Christian Tafdrup filmjével, A látogatással?

James Watkins: Nem ismertem a filmet. A Blumhouse (főleg horrorfilmekre szakosodott, független amerikai filmstúdió – SZ. Á.) küldte el a linkjét e-mailben azzal, hogy mit gondolok róla. Évek óta terveztünk együtt dolgozni, oda-vissza küldözgettük egymásnak az ötleteket, mégsem jött még össze a dolog. Aztán megnéztem A látogatást! Elképesztően erős és könyörtelen film, odáig voltam az alapötletétől, ahogy bemutatja a szociális interakciókban rejlő horrort. Korábban is ajánlottak már fel remake-eket, de mindig nemet mondtam. Nem akartam két évet rááldozni az életemből pusztán arra, hogy az amerikai piacra készítsek valamit. Christian filmje ott van, létezik, bárki megnézheti. Ezúttal mégis úgy éreztem, hozzá tudnék tenni, ki tudnám terjeszteni annak üzenetét. Az volt az első kérdésem a Blumhouse-hoz, hogy áthelyezhetem-e az egészet Angliába – ha igen, érdekelne a dolog. Igyekeztem olyan filmet rendezni, mely párbeszédet folytat az eredetivel: mások a zenei megoldások, változott a befejezés, és egyáltalán, azzal, hogy a főszereplők amerikaiak és britek lettek, minden kicsit más lett, kicsit több humort vihettem bele.

MN: Ha a főszereplő házaspárok mexikóiak és kolumbiaiak, vagy mondjuk spanyolok és portugálok lennének, máshogy viselkednének?

JW: A társadalmi dinamikák univerzálisak, de vannak apró különbségek, engem épp ezek érdekeltek. Amikor például amerikai vendégeink vannak, úgy érzem, mintha az angol otthonunk koszosabb vagy rendezetlenebb volna. Bejönnek a parasztházunkba, én pedig azon töprengek, hogy most azt gondolják-e, hogy milyen elbűvölő kis rozoga ház, vagy azt, hogy milyen rongyos és mocskos, biztos a lepedőik is piszkosak. Egészen máshogy olvassák a szociális jelzéseket. Az A látogatásban Christian egyfajta szatírát csinált a dán megfelelési kényszerből. Amerika más: az ő kultúrájuk része a durva individualizmus, a vadnyugat, a határvidék-szellemiség, hogy azt gondolják, mindenre képesek. Egészen máshogy viselkednek egy olyan helyzetben, mint ami a dán eredetiben látható, rájuk más szabályok érvényesek. A film pedig egy ponton túl már nem a szociális megfelelésről szól, arról, hogyan élünk egy udvarias társadalomban, hanem a túlélésről. Az addigi hátsó gondolatok előtérbe kerülnek, már senki sem takargat semmit. Érdekelt, mi történik, ha levetjük ezeket a kedvességeket, és visszakerülünk az ősemberek ösztönvilágába. Legtöbbünk, így a főszereplő amerikai házaspár sem áll erre készen.