Vannak azok a romantikus opusok, melyek nem hajlandók elfogadni önnön korlátaikat, és megpróbálnak többet markolni annál, mint hogy fiú és lány epekedik egymásért, miközben ilyen-olyan akadályok állnak az útjukba. Az utóbbi idők markáns (és bizonyos körökben kultikus) darabjai mind megkísérlik feldobni valamivel egyszerű alaphelyzetüket. Nicholas Sparks a Szerelmünk lapjaiban Alzheimer-kórral kavarja meg a narrációt, David Nicholls az Egy napban majd’ egy emberöltőnyi időt ölel fel. Cecelia Ahern pedig az Ahol a szivárvány véget ér c. regényében e-mailek, SMS-ek és levelek formájában meséli el ugyanazt a túlbonyolított szerelmi történetet két egymás iránti vonzalmára nevetségesen vak emberről (most tekintsünk el attól, hogy a szentimentalizmus már a 17–18. században feltalálta a levél-/naplóregényt). Ahern művét veszi alapul ez az azonos című, bár még az alapmű kevéske formai leleményét is elimináló film. De legyünk igazságosak: láttunk már ennél sokkal rosszabb romantikus filmeket is, még legrosszabb pillanataiban is csak közepes, és akadnak benne kimondottan jól eltalált momentumok. Az angliai helyszín, atmoszféra és az angol színészek sokat tompítanak a műfajban megszokott giccsen, a főszereplő Lily Collins kifejezetten bájos és könnyű azonosulni vele, jók és kevésbé szokványosak az aláfestő zenék. A sűrűn kétdimenzióssá és/
vagy szórakoztató idiótává degradált mellékszereplőkből is kevesebbet találunk, illetve a legnagyobb nyálzuhataggal fenyegető jeleneteket is igyekeznek némi dramaturgiai rafinériával tompítani. Nem minden giccs-csapdát kikerülve, a csúnyább mellékszereplőket gondosan összepárosítva tartunk az elkerülhetetlen happy end felé: volt már sokkal rosszabb is.
A Big Bang Media bemutatója
