Film

Ahol a szivárvány véget ér

Film

Vannak azok a romantikus opusok, melyek nem hajlandók elfogadni önnön korlátaikat, és megpróbálnak többet markolni annál, mint hogy fiú és lány epekedik egymásért, miközben ilyen-olyan akadályok állnak az útjukba. Az utóbbi idők markáns (és bizonyos körökben kultikus) darabjai mind megkísérlik feldobni valamivel egyszerű alaphelyzetüket. Nicholas Sparks a Szerelmünk lapjaiban Alzheimer-kórral kavarja meg a narrációt, David Nicholls az Egy napban majd’ egy emberöltőnyi időt ölel fel. Cecelia Ahern pedig az Ahol a szivárvány véget ér c. regényében e-mailek, SMS-ek és levelek formájában meséli el ugyanazt a túlbonyolított szerelmi történetet két egymás iránti vonzalmára nevetségesen vak emberről (most tekintsünk el attól, hogy a szentimentalizmus már a 17–18. században feltalálta a levél-/naplóregényt). Ahern művét veszi alapul ez az azonos című, bár még az alapmű kevéske formai leleményét is elimináló film. De legyünk igazságosak: láttunk már ennél sokkal rosszabb romantikus filmeket is, még legrosszabb pillanataiban is csak közepes, és akadnak benne kimondottan jól eltalált momentumok. Az angliai helyszín, atmoszféra és az angol színészek sokat tompítanak a műfajban megszokott giccsen, a főszereplő Lily Collins kifejezetten bájos és könnyű azonosulni vele, jók és kevésbé szokványosak az aláfestő zenék. A sűrűn kétdimenzióssá és/
vagy szórakoztató idiótává degradált mellékszereplőkből is kevesebbet találunk, illetve a legnagyobb nyálzuhataggal fenyegető jeleneteket is igyekeznek némi dramaturgiai rafinériával tompítani. Nem minden giccs-csapdát kikerülve, a csúnyább mellékszereplőket gondosan összepárosítva tartunk az elkerülhetetlen happy end felé: volt már sokkal rosszabb is.

A Big Bang Media bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)