Film

Whiplash

  • - kg -
  • 2015. március 13.

Film

Nálunk még a torta is dobos, mi aztán értjük azt a kínt, amit csak egy fiatal dzsesszdobos képes átélni a nagyság hajszolása közben, miközben maga Darth Vader ordítja teli torokból a képébe, hogy épp mit csinál szarul. De a setét nagyúr ordít ennél cifrábbat is, az ő művészetfilozófiája egyetlen mondatból áll: hulljon a férgese, lehetőleg máma még. De tényleg Darth Vader az, aki az év leghevesebben körüludvarolt filmjében, a Sundance darlingjában, Cannes kiválasztottjában, az Oscar egyik esélyesében a gondjaira bízott diákságot tizedeli? Nagyon úgy fest, hogy tényleg: aki netán emberforma szereplőket látna a nagyság érdekében bármire képes ifjú titán és a kegyetlenséget művészi fokon űző mentora párharcában, azt nagyon megvezették, mert ebben a filmben egyetlen ilyen sincsen. A vásznat két szórakoztató karikatúra uralja: a vért pisilő kisdobos (Miles Teller alakítja jótanulós szorgalommal) is jó, de messze nem annyira, mint a kénköves leheletű tanár, akiből akkora show-t csinál J.K. Simmons, a jellemszínészek gyöngye, a lüktető halántékerek Sztanyiszlavszkija, hogy azt öröm nézni. Úgy, ahogy Darth Vadert és Hannibal Lectert is öröm nézni; Simmons többet érdemel annál, mint hogy azzal sértegessük, milyen finom nüanszokat, apró lelki rezdüléseket láttunk az alakításában. Látott a fene. Lehettek ugyan realista ambíciói a rendezőnek, ez látszik abból is, hogy a film nem egy távoli kisbolygón, hanem New Yorkban játszódik, de amint Simmons elkezd genyóskodni, az vér­beli szörnyfilmmé emeli ezt az amúgy standard tanár-diák drámázást.

Az InterCom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.