Nálunk még a torta is dobos, mi aztán értjük azt a kínt, amit csak egy fiatal dzsesszdobos képes átélni a nagyság hajszolása közben, miközben maga Darth Vader ordítja teli torokból a képébe, hogy épp mit csinál szarul. De a setét nagyúr ordít ennél cifrábbat is, az ő művészetfilozófiája egyetlen mondatból áll: hulljon a férgese, lehetőleg máma még. De tényleg Darth Vader az, aki az év leghevesebben körüludvarolt filmjében, a Sundance darlingjában, Cannes kiválasztottjában, az Oscar egyik esélyesében a gondjaira bízott diákságot tizedeli? Nagyon úgy fest, hogy tényleg: aki netán emberforma szereplőket látna a nagyság érdekében bármire képes ifjú titán és a kegyetlenséget művészi fokon űző mentora párharcában, azt nagyon megvezették, mert ebben a filmben egyetlen ilyen sincsen. A vásznat két szórakoztató karikatúra uralja: a vért pisilő kisdobos (Miles Teller alakítja jótanulós szorgalommal) is jó, de messze nem annyira, mint a kénköves leheletű tanár, akiből akkora show-t csinál J.K. Simmons, a jellemszínészek gyöngye, a lüktető halántékerek Sztanyiszlavszkija, hogy azt öröm nézni. Úgy, ahogy Darth Vadert és Hannibal Lectert is öröm nézni; Simmons többet érdemel annál, mint hogy azzal sértegessük, milyen finom nüanszokat, apró lelki rezdüléseket láttunk az alakításában. Látott a fene. Lehettek ugyan realista ambíciói a rendezőnek, ez látszik abból is, hogy a film nem egy távoli kisbolygón, hanem New Yorkban játszódik, de amint Simmons elkezd genyóskodni, az vérbeli szörnyfilmmé emeli ezt az amúgy standard tanár-diák drámázást.
Az InterCom bemutatója
