A fáma szerint szex közben meghalni a legszebb halál – de mi van akkor, ha egy inspirációt kereső filmrendező dug halálba egy latens homoszexuális idős embert?
Alain Guiraudie (vele készült interjúnk az előző lapszámban olvasható) a Freud-összes, valamint a queer és genderelmélet válogatott tanulmányainak átnyálazása után megint pszichoanalitikai húrokat penget, és a legjobb úton halad afelé, hogy ha csak homályos széljegyzetként is, de megemlítsék nevét bizonyos filmelméleti kurzusok. Hőse tipikus gyökértelen értelmiségi, aki a hajléktalanokkal kvaterkázástól a nem is oly idilli pásztorlétformáig sok mindent kipróbál, hogy végre megszüljön egy forgatókönyvet. Egy idő után viszont a leendő film inkább csak komikus apropó, és odakerül a hangsúly, hogy megtalálja-e önmagát. Bánatosan kókadozó metaforákat, diadalmasan meredező farkakat és egy premier plánba mutatott szülést is láthatunk, csakhogy a projektoros artmozik kötelmeinek is megfeleljen a film. A rendező szeretne megbotránkoztató művészfilmes maradni, a főhős is erősen igyekszik minden olyan kategória alól kibújni, amit a társadalom rákényszerít: értelmiségi, városi, szerető, apa, heteroszexuális. Közben karikatúraszerű figurák suhannak el, akiket jobbára csak szexualitásuk jellemez – így aztán egyetlen alakkal sem tudunk rokonszenvezni, jobb híján kénytelenek vagyunk együtt érezni a groteszk főhőssel. Ilyen az egész, ez a film minden vállalását felemásan teljesíti: megbotránkoztatni, elgondolkodtatni, viccelni és öncélúnak lenni is csak félig-meddig sikerül neki.
Forgalmazza a Mozinet
